No More Dream 2.:13.fejezet (VÉGE)

Memories.

/Tae szemszög/
Aggódva nézek könnytől fátyolos szemeibe. Azt mondta,mindenre. Ezek szerint arra is,amikor...
-Sajnálom.-szólalok meg végül és szorosan magamhoz ölelem.-Ha akkor nem hagylak egyedül a szobában,talán minden másképp lett volna,ezért az én...
Nem hagy befejezni a mondatot,ráadásul ajkival hallgattat el. Mintha csak így üzenne tudat alatt:"Ne mondd ezt,idióta..." Belemosolygok a mozdulatba,majd megszakítva karjaimba veszem,és ellépkedek vele az ágyig. Az első csapás után,és még a turné előtt minden éjszaka nyugodt szívvel aludtunk itt. Elfog a deja vu,miközben kis testét óvatosan a hófehér ágyneműre helyezem. Fölé hajolok,kezemmel feje magasságában támaszkodom meg,és újabb csókot kezdeményezek. Kellemesen megborzongok,ahogy válaszként hajamba túr,és határozottan végigsimítom oldalát,hogy aztán derekához nyúlva le tudjam fejteni a pólóját.

/Giya szemszög/
Az érintése valósággal égeti a bőrömet. Az enyémet követően saját fölsőjétől is megszabadul,és nyakamhoz hajol. Lassan,érzékien kezdi csókolgatni,lefelé haladva,a kulcscsontomon jólesőn elidőzve. Egészen alhasamig ér el,mikor beharapom ajkamat,és oldalra fordítom a fejemet. Zavarban vagyok,jobban,mint eddig bármikor,de teljes mértékben bízom benne. Felnéz,játékos kifejezését megvillantja,majd a maradék,testemet fedő anyagokat is félre dobja.
Combjaimat kezdi bejárni,különösen a belső részekre összpontosítva,majd végigsimít szeméremdombomon. Beharapom az ajkamat,hogy elfojtsak egy kéjes sóhajt. Reakciómat figyelve elmosolyodik,és az előjáték közben ismét arcomhoz hajol. Ezernyi gondolat cikázik a fejemben. Újonnan visszaszerzett emlékek villannak fel vele kapcsolatban,másodpercek ezredrészei alatt váltogatva egymást. Sok minden történt azóta,hogy először találkoztunk,és önmagában hihetetlen az egész. Álmodni sem mertem volna,hogy valóra válhatnak a Kim TaeHyunggal kapcsolatos kívánságaim.
-Biztosan...ezt akarod?-átható,vágytól égő tekintete a szemeimet fürkészi.
-Igen.-suttogom határozottan. Boldoggá szeretném tenni,visszaszolgáltatni legalább egy töredékét annak,amit értem tett. Immár teljesen fedetlen testtel hajol fölém,én pedig élvezettel cirógatom forró mellkasát. Csókban forrunk össze,miközben végtelenül óvatosan és lassan belém hatol. Figyelmesen nézi arcomat,hogy felfedezi e rajta a fájdalom jeleit. De a feszítő érzés hamar megszűnik. Mikor visszagondolok az első alkalmunkra,biztosan a szenvedélyesség jelzője fog elsőnek felrémleni. És a biztonságérzet,amely végig hatalmába kerít mellette. Az ajkai,amikkel felperzseli a bőrömet;a mozdulat,ahogy végigsimít az oldalamon,vagy éppen enyhén rekedtes hangja,amellyel a nevemet suttogja...
Az életem gyökeres változásokon ment át,azóta a bizonyos koncert óta. Rinievel együtt a Bangtan fiúk oldalán megtapasztaltunk olyan traumákat,amelyek bár a boldogsággal összehasonlítva halvány képként,de örökre bennünk lakoznak majd. Ám minden sötétebb foltjával együtt,elmondhatatlanul boldog vagyok,hogy ezt az életet tudhatom magaménak.


~Néhány évvel később~

-Eumi!-kiáltja Rin a konyha felől,a szorgos kis talpak pedig azonnal átszaladnak a helységbe.-Szólnál a többieknek,kicsim? Mindjárt kész az ebéd.
A lányka vidáman bólint egyet,majd neki is kezd kalandjának a nagy házban:a család többi tagjának felkeresésének.
-Apuuu~!-rikoltja boldogan,mikor végre megpillantja a kanapén ücsörgő JungKookot,aki barátja társaságában épp egy dobozból pakolászik.-Anya azt mondta nemsokára eszünk...-újságolja izgatottan.

-Rendben,kincsem,mindjárt megyünk.-mosolyog a férfi,és megsimítja lánya szőke tincseit.
-Te is jössz,ugye,keresztapu?
-Persze,csak összeszedem a keresztanyádat,aki valószínűleg még mindig a kölykökkel foglalkozik odakint.-vigyorog Tae a tőle megszokott módon.
-Elküldtem őket kezet mosni,aztán pedig Rinienek segítenek teríteni.-JungGi a megszokott módon tökéletes időzítéssel lép be az ajtón,hogy leüljön párja mellé a kanapéra,majd a félig üres doboz felé fordítja tekintetét.-Mit találtatok?
-Gyere csak,menjünk vissza anyához,egy perc és ők is jönnek.-kacsint hirtelen Kook,majd kezébe veszi kislányát és a kedvenc dallamát dúdolva lépked ki a szobából.
-A padláson voltak,a költözéskor vittük fel őket,hogy idelent legyen hely...ez is ott volt.-mosolyog Tae,miközben kiemel egy rég látott,de fontos eseményekhez fűződő tárgyat a dobozból,és Giya felé nyújtja. A borító,és maga az egész füzet kicsit megkopott az idő során,de a felirat még mindig tisztán olvasható rajta:

Emlékeim.

No More Dream 2.: 12.fejezet

Hazatérés.

Kínosnak képzelem el. Tisztában vagyok vele,hogy kedves emberek,egytől egyig,de mégis...annyi abszurd szituáció adódhat. Mégis mennyire ciki az,hogy lényegtelen mi okán,de elfelejtettem őket? Minden velük kapcsolatos emlékemet fel kell idéznem,a jelenlegi állapotom még csak félsiker...
-Mindjárt ott vagyunk.-jelenti be a vezető ülést elfoglaló Tae,és a visszapillantón keresztül rámosolyog a hátul elhelyezkedő Kook és Rin párosára,majd rám is vet egy pillantást.-Jól vagy?
-Persze.-biccentek az ajkamat beharapva.-Csak izgulok egy kicsit.-teszem hozzá,erre egyik kezével rásimít az enyémre,mellyel az ölembe helyezett füzetet szorongatom.-Minden rendben lesz.Kinézek az ablakon,majd felsóhajtok. Bárcsak azt mondhatnám,hogy ismerős a táj.

-Megjöttünk!-kiáltja el magát a maknae az ajtón utolsónak belépve. Végigpillantok rajtuk,mielőtt a felénk érkezőkre néznék,mindhármuk tekintete megkönnyebbülést tükröz. Talán nincs is miért aggódni.
-Már vártunk rátok.-jelenti be a legközelebbi srác,és végigölelgeti a többieket,Rinie fizikai állapotára természetesen ügyelve. Végül elém lép,majd szélesen mosolyogva meghajol.-HoSeok vagyok.
A meglepettségtől remegő hangon azonosítom be félhangosan:
-J-Ho...pe?-felcsillannak a szemei,és szinte a nyakamba ugorva kezd nyomorgatni ölelésében.
-Felismert,Giya felismert engeeem~!-nevetésének és kántálásának hangja engem is mosolygásra késztet,így sokkal nyugodtabban nézek a következő tag szemébe,mikor TaeHyung sikeresen megakadályozza,hogy a csapat reménye megfojtson.
-Szia,NamJoon.-szólítom meg,miután végigpásztázom. A személyleírás pontosan ráillik,csak ő lehet RapMonster.
-Rég láttalak,törpe.-köszönt lazán,én pedig belebokszolok a vállába.-Ezúttal se nőttél,mióta nem találkoztunk.-néz el magasan felettem,mire játékosan a mellette állóra pillantok segélykérőn. Ha a magasságommal szórakoznak,mindig ő állt ki mellettem,így mesélte Tae.
-Segíts,Jiminnie~!-a megszólított nevetve bök a leader bordái közé,aztán JungKookhoz lép,hogy segédkezzen a csomagok az emeletre való felcipelésében.
-Micsoda úriemberrel van dolgunk...-néz utána az álmos tekintetű srác,gúnyos hangsúlyát természetesen poénnak szánva.
-Neked is szia,Suga.-biccentek "sértődötten",mire a rapper felém lép és karjaiba zár.
-Hiányoztál.-motyogja. Lehunyom a szememet,és mosolyogva veregetem meg a hátát. Talán a vörös hajú testőrömmel találkozhatott a tekintete,mert hirtelen elenged és kajánul vigyorral az arcán kezd magyarázkodni.
-Jobban teszem,ha kimegyek segíteni Jinnek...
-Nem szükséges.-ellenkezik az újonnan,a konyha felől érkező legidősebb tag,majd köszönésképp enyhén meghajol felénk.-Készen van a vacsora.


-Huhh,teli vagyok.-dől hátra Jimin is utolsónak a székén,majd hyungja felé pillant.-Igazán kitettél magadért...
-Ez a minimum,ha végre megint ennyien eszünk együtt.-vigyorog elégedetten Jin,s YoonGi segítségével leszedi a terítéket az asztalról.-Cserébe...
-Tudom,ma én mosogatok.-forgatja szemét az izmos tag,majd nevetve a pulthoz lép és megereszti a vizet.
-Khm,mi úgy volt,hogy átnézzük azt a vázlatot,ugye,skacok?-pillant RapMon a két rapper-társára,akik hevesen bólogatnak,néhány pillanattal később pedig fel is szívódnak az étkezőből.
-Segítsünk valamit?-ajánlkozik Rinie a szakácsunknak,ám az mosolyogva legyint.
-Nem,elleszek én itt vele.-mutat a munkára befogott Bangtan fiúra.-Ti...menjetek csak nyugodtan fel,most nincs amiben segíteni kéne...
-Kezdettől fogva így terveztétek.-vonja le a következtetést Tae nevetve,ám miután Kook a barátnőm kíséretében eltűnik a lépcsőfordulóban,az emelet felé biccent jelezve,hogy menjünk mi is.

Megtorpanok a szoba közepén,miután becsukja magunk mögött az ajtót.
-Jól érzed magad?-kérdezi figyelmesen,mikor merengő tekintetemmel találja szemben magát.
Határozottan bólintok,és felsőtestéhez simulok,miközben karjait derekam köré fonja. Így maradunk percekig,tudom,hogy ő is az elkövetkezendőkön agyal.
-Szeretlek.-nézek fel tökéletes arcára,és egyik kezemet mellkasára simítom. Komolyan gondolom,akármennyire is ostobán hangozhatott ez most.
A következő pillanatban ajkaink találkozására eszmélek. Lágyan becézgetni kezd,majd egyre mohóbbá válik. Furcsa érzésem támad. Elhátrálunk a falig,hátamat nekidöntve csókol tovább. Kis idő múlva alsó ajkamra való kapásával jelzi a szándékát,és nyelveink tánca mellett gördül le arcomon az első könnycsepp. Lényegében ahhoz tudnám hasonlítani,mikor a vastag,csak néhol megolvadt jégpáncél egy csapásra eltűnik. A részletek egésszé fejlődnek,és összeáll a kép. Kitisztul a tudatom.
A sírás szélén állok,de helyette tarkójára futtatom kezemet és a levegőnk elfogyásáig folytatom a csókot.
-Emlékszem...-suttogom,miközben könnyes tekintetem ismét ráemelem.-Mindenre emlékszem...

No More Dream 2.:11.fejezet

Érzések és emlékek

/Kook szemszög/

-Hála az égnek.-vigyorodik el mellettem Sehun nagy vidáman,nekem pedig az örömtől könnyek szöknek a szemembe,de nem tudok reagálni.
-Azonnal láthatják is,már felébredt az altatásból.-mosolyog a doki.-Kicsit még zavarodott lehet,de beszéljenek hozzá,az nyugtatólag hathat. Rengeteget kell pihennie,de úgy döntöttünk,már holnap elhagyhatja a kórházat. Ha jól tudom,a kórtermi társának is ez az időpontja van.-felpattanok és elé lépve mélyen meghajolok.
 -Köszönöm.-nézek komolyan a szemébe,mire a szakember biccent,és nyugodt léptekkel,lazán a köpenyébe süllyesztett kezekkel tovább indul a folyosón. Hálával nézek alakja után,majd Sehunnal együtt visszafordítom a tekintetem a műtő ajtajára. Egy nővérke lép ki rajta elsőnek,aki egyik oldalról,míg az őt követő a másik oldalról segítve tolja ki barátnőmet az ágyon. Mögöttük maradva kullogunk vissza az eredeti helységbe.
-Szia.-ereszkedem le mosolyogva a megszokott székre,ám még kicsit homályos tekintete csak egy pillanatra téved rám,majd átvándorol Sehunra. Puha kezével az enyémet fogja,de szavait hozzá intézi: -Jó,hogy itt vagy.-halványan el is mosolyodik.
Kicsit sértődötten,de figyelmességnek szánva pattanok fel,hogy valamennyire elzárjam az esetlegesen zavaró erős,déli napsugarakat. Visszafordulva az ágyhoz megütközve realizálom,hogy a helyemet befoglalták,így tovább ácsorgok,az ablakpárkánynak háttal támaszkodva,immár keresztbe font karokkal.
-Érdekelt,hogy jól vagy e.-mosolyog a jóképű Exo-s. Persze,hyungnak köszönhetően tudsz csak mindenről...
-Aranyos vagy.-felel kedvesen Rin,erre pedig már muszáj krákognom egyet remélve,hogy legalább egyikőjük veszi a lapot. Kérdőn felém pillantanak,Sehun pedig összehúzza a szemeit egy pillanatra.Gúnyosnak találom a reakcióját ezért mögé lépve vállaira teszem a kezemet,erősen megszorítva.
 -Nem gondolod,hogy lassan menni kéne,haver?-kérdezem átlagosnak tettetett hangon. A fiú felsóhajt.
 -Remélem,hamar felépülsz...illetve,épültök.-néz át a szomszéd ágyhoz,ahol a mozdulatlanul fekvő JungGi,és a mellette szunyókáló Tae nyújtanak békés látványt.-Szia.-hajol barátnőm arcához,hogy egy puszit adjon neki. Idegesen felmorranok.
 -Jobb lesz,ha kikísérlek az épületből.-hajtom oldalra fejemet,és még egy lapáttal tesz a dologra,hogy Rinie zavarba is jött a gesztusától.
-Rendben,ahogy gondolod.-vigyorog Sehun,annyira látni,hogy élvezi a helyzetet. Megvárom míg int egyet és kilép az ajtón,majd felkészülve követem. -Viccesnek tartasz,mi?-sziszegem enyhén idegesen de visszafogva magamat a folyosókon végigsétálva.
-A féltékenységedet? Nagyon is,de aranyosnak még inkább.-kuncog vidáman,mire úgy érzem,tényleg felrobbanok. Kilépünk az épületből,én pedig egy mozdulattal a falhoz szorítom.
-Ne próbálkozz nála. Ne merészeld.-nézek metsző,gyilkos pillantással rá. Felnevet,ezzel pedig összezavar és elengedem. Egyik kezét vállamra teszi és így kezd beszélni.
 -Hűtsd le magad,JungKook. Tényleg érdekelt,hogy van,miután Jimin felhívott,ezért jöttem.-bólintok,ösztönözve,hogy folytassa.-Meg akartam győződni,hogy van aki vigyáz rá. Nem tagadom hogy voltak...és talán még vannak is érzéseim Rinie iránt,de...-hunyja le szemét egy pillanatra.-Tudom,hogy téged szeret,oké?-mosolyodik el kicsit szomorkásan.
 -O-oké.-felelek megilletődve majd hátrálok egy lépést,hogy szabadon elmehessen.
 -Sajnos ti előbb találkoztatok és te vagy,akit viszont is szeret. Egyszer nekem is lesz valakim. Na,minden jót,Kookie.-becéz miközben kezét leemeli vállamról és elindul a parkoló felé.
-Sehun!-szólok utána hirtelen,mire kérdőn visszanéz.-Jó srác vagy. Sok szerencsét...-mosolygok rá barátságosan,a mérgemnek már nyoma sincs iránta,sokkal inkább tisztelet vette át a helyét. Talán azért,mert képes túltenni magát a helyzeten. Egy félmosoly kíséretében biccent,és jellegzetes lépéseivel a kocsijához lépked. Köszönetet mondok magamban neki,miközben elhajt a látókörömből. Állok egy darabig,az eget bámulva. Nemsokára otthon lehetünk,végre.-sóhajtok megnyugodva. Ráfér már mindenkire a megszokott,otthoni környezet a történtek után. Végül,miután úgy ítélem,hogy elég friss levegőt szívtam,vidáman battyogok vissza Rin mellé,hogy elfoglaljam a szokásos székemet.

/JungGi szemszög/
Kinyitom a szememet,és hirtelen felülve a kezembe veszem a füzetet. Muszáj lerajzolnom,emlékeztetnem magamat,most még élénkek a képek,talán most összerakhatom a képet... Gyors mozdulatokkal vázolni kezdek,összerezzenek,mikor megszólítanak.
-Giya?-oldalra fordítom a fejemet,és Rinie kérdő tekintetével találom szembe magamat.
-Szia.-mosolygok rá a lehető legtermészetesebben,ami nehezemre esik,majd lassabb tempóban folytatom a munkát.-Sikeres volt a beavatkozás,ugye?-kérdezem közben,a szemem sarkából pedig látom,ahogy bólint.-Örülök.-küldök felé egy már őszinte mosolyt,és nagy kő esik le a szívemről. Fontos nekem,hogy ő jól érezze magát,és minél hamarabb rendbe jöjjön.
-Mit csinálsz?-érdeklődik nyakát nyújtogatva,én pedig kezdek zavarba jönni.
-Öhm,ez...segít. Megörökítem itt ami részlet,foszlány felrémlett bennem,aztán segítséggel teljes emlékké egészíthetem ki.
Elgondolkozva hümmög egyet,de további társalgásunkat megszakítja a belépő maknae.
-JungGi?-lepődik meg,miközben levágja magát párja ágyához.-Jobban vagy?
-Azt hiszem.-biccentek bizonytalanul,és a befejezett rajzzal teszem helyére a füzetet.
-Miért,mi történt veled?-nyílnak tágra a barátnőm szemei. Valóban,ő nem tudhatott az egészről a műtéte miatt. Kook halk magyarázatba fog. Nekem a doktor elhadarta a történteket félig eszméletlen állapotomban,így valamennyire tisztában vagyok a helyzettel.
-Sajnálom.-meglepetten pillantok Taere,aki idő közben,észrevétlenül kinyitotta a szemeit.-Ha nem zaklatlak fel,talán nem...
Elakad,amint ajkaira teszem a mutatóujjam.
-Ne okold magad,mikor nem tehetsz róla. Rengeteget segítettél azokkal az emlékekkel.-dőlök hátra,miután arcára simítok.-Úgy érzem,már közel járok a teljes igazsághoz.

No More Dream 2.: 10.fejezet

Pattanásig feszült

/Tae szemszög/
-JungGi!-kapom el ijedten,de nem reagál a szólongatásra.-Basszus...-egyik kezem hátához támasztom,majd lábaihoz hajolok és a karjaimba emelem. Nem eshetek kétségbe. Kis termetének köszönhetően könnyedén elbírom,s gyors léptekkel indulok vissza a kórházba. Az én hibám,túl sokat mondtam egyszerre...
Néhány perc múlva befordulok az utolsó sarkon,és a levegőt kapkodva lelassítok kicsit. Végül nekivágok a hátralevő távnak az épület bejáratáig,mikor megérzem,hogy megmoccan. Aggódva pillantok le fájdalmat tükröző arcára. Szemhéja továbbra is csukva marad,miközben összehúzza magát.
-Segítsenek!-kiabálok oda az ajtón kirohanó ügyeleteseknek,akik a bajt látva sebesen közelednek felénk.
-Sajnálom...-suttogom Giyának,mielőtt odaérnének hozzánk.
-Értesítjük a kezelőorvosát,az ellátása után pedig visszaszállítjuk a kórterembe. Jobb lenne,ha ott várna rá.-hadarja határozottan egy fiatal férfi,mire bólintok,és felé nyújtom a törékeny testet. Velük együtt sietek be az épületbe. A kései óra okán kihalt a földszint,a portáson és rajtunk kívül nem tartózkodik itt senki más. Idegesen,tőlük nem messze figyelem amint megérkezik a szakember is. Utasításai szerint egy hordágyra emelik,majd gyenge pulzusa ellenőrzése után óvatosan egy megfelelő helység felé tolják rajta a lányt. Épp előttem haladnak el vele,mikor ajkai hirtelen elnyílnak,én pedig elcsípem a nevet,amelyet erőtlen hangon mond ki:
-BaekHyun...
Leblokkolok,és meredten bámulok távolodó alakja után. Rémálma lenne? Ha azok az emlékei visszatérnek,akár csak egy részük...Kezdettől fogva attól tartottam,hogy maradandó idegi sérülést fog elszenvedni,ha nem képes feldolgozni az akkor történteket...
Gépies mozgással indulok az emeletre,hogy a tanács szerint az ágya mellett várakozzak rá. Belépek és megnyugodva észlelem,hogy Kook és Rin már alszanak,ugyanis legkevésbé sincs kedvem beszélni a történtekről. Halkan elhelyezkedem a szokásos széken,és fejemet lehajtva várakozásba kezdek. Anyukám szavai jutnak eszembe,amelyekkel kölyökként nyugtatott:"Egy hosszú rossz időszak egy még hosszabb boldog hírnöke." Több eseménytelen óra után erre a mondására gondolva merülök álomba.

/Kook szemszög/
Kora reggel azonnal felriadok,mikor az ápoló megérkezik Rinért. Látom a kétségbeesést és a bizonytalanságot az arcán,ezért nyugtatni kezdem.
-Mi lenne,ha ott várnálak? Így mikor kihoznak,rögtön láthatlak.-mosolygok biztatóan.
-Megígéred?-emeli rám félő tekintetét.
-Meg.-fölé hajolok és homlokon csókolom.-Minden rendben lesz.

Felsóhajtok,és a folyosón lévő várakozásra szánt székek egyikére vágom le magamat. A doki elmondása szerint a beavatkozás két és fél,legfeljebb három órás lesz. Nem tudom hogy fogom kibírni ép ésszel,de akármi lesz is a vége,mellette leszek.
Idegőrlő,állapítom meg magamban rengeteg idő elteltével,már nem sokáig bírom cérnával.
-Rég láttalak.-hallom meg az ismerős hangot közvetlenül mellőlem,mire a bambulást megszakítva felpillantok az érkezőre.
-Szia,Sehun.-mosolyodom el meglepetten,miközben Exos barátom helyet foglal mellettem.

/Tae szemszög/
Néhány óra alvás után ismét felébredek,és ajkaimat harapdálva szuggerálom az ajtót. Riniet már jóval korábban elvihették,a maknae pedig nyilván vele tartott. Unottan sétálok ki a fürdőszobába arcot mosni és felfrissíteni kicsit magamat,majd sokkal éberebben ülök vissza. Nem kell sokat várnom már,percekkel később nyílik az ajtó,és két nővér betolja JungGit. Egyikőjük az ideiglenesről átemeli a saját ágyába,majd az infúzióval kezd foglalkozni.
-Belső vérzése volt.-intézi hozzám szavait a másik,idősebb nő.-Amikor a baleset után idehozták,nem tapasztaltunk erre utaló tüneteket,egészen tegnapig nem is tudtunk a kívülről nem látszó seb létezéséről.-sóhajt.-A doktor úr megfelelően ellátta,és az ő határozata szerint a kishölgy hazatérhet az előzőleg kitűzött időpontban. Éjszaka mesterségesen altatásban tartottuk...Az ájulást feltehetőleg az okozta,hogy a zaklatottságától felerősödött az addig gyenge vérzés,ezért szédülhetett ennyire...-magyarázza,majd elgondolkodik,mit is hagyhatott ki.-Abba pedig-mutat az infúziós zacskóra-,a fájdalomcsillapító oldatát tettük. Ha magához tér,a mai napon még semmiképpen nem szabad lábra állnia.
-Értem...köszönöm.-pislogok hálásan.
A nővér elmosolyodik,s az ajtóban állva még visszaszól:
-Vigyázzon rá.-majd fiatalabb társa kíséretében kilép a folyosóra.
Úgy lesz,felelek magamban és JungGit kezdem fürkészni. Sápadt,de az arckifejezése békés. Kisimítok homlokából egy kósza tincset,majd a kezeimre támasztom államat. Az emlékeivel kapcsolatos aggodalmaim ismét felötlenek bennem,miközben várni kezdek,hogy ismét rám emelje átható tekintetét.

/Kook szemszög/
-Honnan tudtok a helyzetről?-kérdezem kíváncsian,Sehun pedig készségesen felel.
-Jimin szólt,hogy szerinte szükség lenne egy kis támogatásra.-mosolyog,míg magamban hálát adok hyungnak,amiért gondolt ilyesmire.-Mióta van bent?-pillant ezután a műtő ajtajára.
-Rég.-nézek én is abba az irányba,és alig hiszek a szememnek,amikor a nyitódását vélem felfedezni. A főorvos körbetekint a folyosón,majd a fehér gumikesztyűt az asszisztense kezébe nyomva hozzánk lép.
-A műtét...-az adrenalinszintem a magasba szökik,amiért nem tükröz semmit az arca,de hamar folytatja a bejelentést.-...sikeres volt.

No More Dream 2.:9.fejezet

Kín(os).

/Tae szemszög/

Az ötletem felvetése után mosolyogva várom Giya reakcióját,de a telefonom rezgése megakadályoz benne.
-Kook?-emelem fülemhez a hívást fogadva és a szemem sarkából látom,hogy a szomszéd ágyról Rinie tekintete az arcomat fürkészi.
-Pár perc és ott vagyok.-mondja közömbösnek tettetett hangon,de sokévnyi ismeretség után könnyen megállapítom belőle,mennyire ideges.
-Rendben,szólok neki.-közben biztatóan mosolygok az aggódó tekintetű lányra.-De hogyhogy nem őt hívtad?-kérdezem szemöldök ráncolva.
-Nem tudtam,hogy alszik e...Tudom,hogy nyűgös,ha felébresztik.-tudom,hogy elmosolyodott a vonal másik végén.
-Mindig elfelejtem,hogy ilyen kis figyelmes vagy.-vigyorgok.-Akkor később.-megszakítom a hívást,majd Rin felé is fordulok.
-Nemsokára itt lesz.
-Köszi.-biccent ajkát harapdálva majd visszafordul az ablak felé. Sajnálom őt,látszik a szemein,hogy nem aludt túl jól. Még nem láttam ilyen gondterheltnek. Jobb lesz,ha sietsz...-üzenem gondolatban a maknaenak,majd JungGira emelem a tekintetem.
-Mennyi rá az esély,hogy kikérőt szerezzek?-kacsintok,majd kisétálok a folyosóra. Miután mondta,hogy zavarja a bezártság,elhatároztam,hogy kicsalom innen a mai napra. Persze,ehhez a doki engedélye is kell.Bekopogok az irodába,a határozott "Tessék."után be is lépek a helységbe.
Néhány perc múlva sóhajtva battyogok vissza a kórterembe. A fejemben a férfi szavai visszhangoznak vészjóslón. "A beteget szigorúan legkésőbb este 10 óráig épségben hozza vissza..." "Ne terhelje le túlságosan emlékekkel,és figyeljen a fizikai állapotára is..." "És semmiképp ne keltsenek feltűnést,ritka esetekben engedek meg csak ilyesmit..."
-Nem kicsempészni akarom Koreából,csak felvidítani kicsit.-mormogom magamban.
Mikor benyitok,megkönnyebbülten veszem észre,hogy Kook is megérkezett. Lepacsizok vele,majd leülök Giya ágyának szélére.
-Jobb lesz,ha kettesben hagyjuk őket...-suttogom,majd elújságolom az engedélyt,mire felcsillan a szeme.
-Köszönöm!-ül fel azonnal és kezét az enyémre simítja,amitől azonnal zavarba jön és inkább elsiet a helységhez tartozó fürdőszobába felvenni az utcai ruháját és rendbe szedni magát.

-Jesszus,de rég sétáltam csak simán az utcán.-mosolyodik el szélesen,mikor végre kiérünk az épületből.-Köszönöm.-ismétli meg magát vagy ezredjére,mire nevetve mellé lépek és kézen fogom.
-Menjünk.

/Rinie szemszög/
Még csak pár perce érkezett meg,de már is sokkal nyugodtabb vagyok. Nem tudnám szavakba önteni,de annyira más,amikor magam mellett tudhatom.
-Nem lesz semmi baj. Jó kezekben vagy.-simogatja a karomat,érintése nyomán kellemesen kiráz a hideg.
-Ühümm.-biccentek elhúzva a számat,de elmosolyodom,amikor fölém hajolva hosszasan megcsókol.-Ha hazamegyünk,rá kell venned Jint,hogy csináljon nekem valami finomat. És sokat. Borzalmas a kórházi koszt.-hadarom elpirulva,csak hogy a témát tereljem.
-Mindenképp.-kuncog.-Sőt,csinálok majd neked csokis sütit~.
-Nem is tudtam,hogy tudsz.-pislogok meglepetten.
-Hyung még nagyon régen megtanította. Azt mondta,jól jöhet a lányoknál.-eyesmileol,én pedig napok óta először nevetek fel őszintén.

~Késő délután~
-Reggel korán kell kelned...Jobb lenne,ha most megpróbálnál aludni.-tanácsolja Kook,miután órákat fecsegtünk. Minden témát érintettünk,a másnapot kivéve.
-Itt maradsz,ugye?-kérdezek vissza aggódva,mire bólint.
-Persze,egészen,amíg...
-Értem.-erőltetek halvány mosolyt. Nem kényszerítem,hogy befejezze a mondatot,úgy is tudom mire céloz,és nehezére esne kimondani.
-Aludj jól.-csókol homlokon,majd felkel,hogy a nap lemenő sugarait kizárva elhúzza a függönyt,majd visszaül mellém,és ujjait összefonja az enyéimmel.
-Szeretlek.-suttogom,miközben lehunyom a szememet,és a műtét sikerességéért imádkozva szinte azonnal elnyom az álom.

/Giya szemszög/
-Merre menjünk most?-kérdezem Taet félbeszakítva,aki sejtelmesen elmosolyodik.
-Még van egy hely,ami szerintem tetszene.
Tovább követem hát Szöul sétálóutcáin,amik ebben az időpontban szerencsére nem túlzottan forgalmasak. Lassabban haladunk nekem köszönhetően,ami kicsit zavarba hoz,de úgy látszik,őt nem zavarja.
-Szóval,hol is tartottam...
-NamJoonnál.-emlékeztetem mosolyogva. A terve szerint sorra taglaljuk a banda tagjait,így elevenítve fel a róluk kialakított képemet.
-Ja,tényleg,szóval RapMon. Mint korábban mondtam,a leaderünk. Ha a menedzserünk nincs a közelben vagy nem olyan dologról van szó,akkor minden esetben ő a főnök. Igaz,hogy ezt nagyon élvezi...-vigyorodik el.-De tényleg jól a kezében tartja a dolgokat. Vészhelyzet esetén megőrzi a hidegvérét,de a hétköznapokban ugyanolyan idióta,mint bármelyikőnk. Általában ő oltja le Jimint,ha túlteng benne az egoizmus.-kuncog gonoszan,ránézve pedig kellemes érzés látni,hogy a szavai mögött milyen szeretetteljes arccal beszél a barátairól. Azok alapján,amit eddig elmondott,valóban egy kis családként lehetne definiálni a társaságot. Bár folyamatosan zavarban vagyok az emlékek elvesztésével járó tudatlanságom miatt,jó tudni,hogy tartoztam...illetve,tartozom valahova,Rinievel együtt.-Nos,kihagytam valakit?-kérdezi még egy kanyar megtétele után
-Eddig volt JungKook,J-Hope,Jimin,Jin,Suga,most NamJoon...-sorolom visszagondolva.-Már csak magadról nem meséltél,igaz?
-Ühümm.-mosolyog,miközben rám adja a kabátját.-Lassan 9 óra,kezd hűvösebb lenni,már lement a nap...-magyarázza a hajába túrva. Már feltűnt,hogy mindig ezt a mozdulatot ismétli,amikor zavarba jön.
-Köszönöm.-fonom szorosabbra kezeink szorítását és rámosolygok,majd követve tekintetét előre nézek,és elakad a lélegzetem.
-Jól néz ki,ugye?-kérdezi elégedetten,miközben közelebb sétálunk a vízparthoz.-Egyszer mindenképp el akartam jönni megnézni veled.
-Nagyon szép...-ámuldozom tágra nyílt szemekkel,miközben a híd fényjátékát csodálom. Olvastam már erről a helyről. Elég elterjedt a helyiek körében is a Han folyón lévő esti látványosság,élőben pedig még gyönyörűbb.
Percekig hallgatunk a gondolatainkba burkolózva,folyamatosan fogva egymás kezét.
-Szóval,te...-szólalok meg bizonytalanul. Felsóhajt,látszólag azt se tudja hol kezdje.
-Mi...a koncerten találkoztuk először,mindannyian. Azt a fellépésünket szabotálták,fegyveresekkel. Többek között titeket is láttunk megsérülni...-köszörüli meg a torkát,a szavakat keresgélve.-És segíteni akartam rajtad. Azt hiszem,már akkor beléd szerettem.-mosolyog a fényjátékba,és az emlékekbe meredve,a fejem pedig sajogni kezd. Elég hihetetlen dolgokat mond,de igyekszem minden egyes szavát hinni.-Onnan kezdve nálunk laktatok Rinnel,és amikor felgyógyultatok a sérülésekből...-ismét elakad,a fájdalmam pedig tetőfokára hág.-Egy este,kimentem a fürdőbe,és az én hibámból téged...-elakad,könnyezni kezd és elfordítja a tekintetét.
Erősen szédülök,meg kell kapaszkodnom benne. Hirtelen hullámokban jön a kín és nem akar szűnni.
-Jól vagy?-kérdezi ijedten és erősen tart,de nem tudok válaszolni. "Igen",felelném legszívesebben,vagy legalább bólintanék,de egy másodperccel később eszméletemet vesztve csuklok karjaiba.

No More Dream 2.: 8.fejezet

Limonádé és Bangtan Boys

/Tae szemszög/
-Én...-alig tudok megszólalni,csak nézem enyhén sápadt,szép arcát,amin most könnyek gördülnek le.-Persze,hogy segítek,ez természetes.-motyogom,és szembe fordítva magammal lágyan megtörlöm szemeit.-Ne sírj...
 Bizonytalanul bólint,és fejét vállamba fúrja. Átkarolom derekánál,egészen addig nem engedem el, míg a szipogást is abba nem hagyja. Ezután egy ujjammal megemelem állát,és ismét szemeibe fúrom tekintetem. Legszívesebben enyhén elnyílt ajkai után kapnék,és minden gondolatomat belesűríteném a csókba. Sosem voltam a szavak embere,de szeretném éreztetni vele,hogy mellette vagyok.,hogy nincs miért aggódnia. De nem tehetem. Elképzelni sem tudom,miért küldött el először,de nem követhetem el még egyszer azt a hibát,hogy egyedül hagyjam. Mert törékeny,akárhogy tagadja. Végül csak ajkamat harapdálva arcára simítom kezeim és felsóhajtok.
-Most már menjünk be,meg fogsz fázni.-megvárom,hogy ismét belém karoljon és csendben visszalépkedünk a kórterembe.

/Giya szemszög/
-Rinie?-torpanok meg ijedten meglátva síró barátnőmet. Kezeivel eltakarja arcát,a telefonja az ölében.Odaszaladok az ágya mellé és hajára simítom a kezemet.-Rosszul vagy?Szóljunk a nővérnek?
-N-nem...-érkezik a szaggatott válasz,mire lefejtem ujjait arcáról,meglátva könnyes szemeit.
-Mi történt?-kérdezem lehalkítva hangomat és aggódva fürkészem. Szó nélkül az éjjeliszekrényre nyúl,és egy röntgenképet nyom a kezembe,majd belefog a magyarázatába.
-Istenem...-suttogom elhűlve,miután végig hallgattam.-Nem lesz semmi baj.-ölelem magamhoz és hagyom,hogy a vállamon zokogja ki magát.
Hosszú percekbe telik,mire megnyugtatom,és ismét a gyógyszerek okozta álomba merül.

/Jimin szemszög/
Csendben surranok le a konyhába egy kis innivalóért,legnagyobb meglepetésemre a késő délután ebédelő maknaeval találom szembe magamat.
-Jó étvágyat.-biccentek felé vigyorogva,mire a pálcikát egy pillanatra sem elengedve táplálja tovább magába a tésztát.
-Rohadt szomjas vagyok.-támaszkodom meg a pultra.-Asszem csinálok egy limonádét.-csillan fel a szeme,és máris könyékig merülök a hűtőben citrom reményében.-Kérsz te is?-egy helyeslésnek vehető,teli szájas hümmögés érkezik válaszul. Halkan dúdolni kezdek,és a műanyag eszközt is előhalászva nekiállok kifacsarni a gyümölcsöt.
Már a megfelelő kancsó keresésénél tartok,mikor megcsörren a mobilja. Hátranézek a vállam fölött és látom,ahogy elkerekedik a szeme a képernyőre nézve,majd gyorsan fogadja a hívást.
-Ilyen,ha az embernek barátnője van...alig tud levegőt venni nyugodtan...-motyogom kuncogva úgy,hogy biztosan ne hallja meg,majd befejezem az innivaló elkészítését.
A legfiatalabb tag hirtelen felpattan és kitrappol a konyhából,sőt,még az ajtót is becsukja maga mögött.
-Már hyung sem hallgathatja a beszélgetéseket,hm,Kook...?-folytatom vigyorogva a motyogást,és töltve magamnak egy nagy pohárral belekortyolok a művembe.-Aigoo,ez király lett.-konstatálom elégedetten és két pohárnyi elpusztítása után kézbe veszem a kancsót,hogy az asztalhoz lépve töltsek eggyel JK-nek is. Pont végzek is vele mire visszaér,így a kezébe nyomom.-Tök hűsítő,szóval...-elhallgatok,amint meglátom fátyolos tekintetét.-Mi a baj?-komorodom el.
A kancsót szorongatom végig,mialatt könnyeivel küszködve elhadarja Rinie hívásának témáját,de mikor a lényeghez ér,megremeg a kezem. Végül közli a műtét kockázatát. Leblokkolok,és elernyesztem addig megfeszített izmaimat.
-Hogy mi?-kérdezek vissza meglepően kaparó torokkal,a még félig teli üvegkancsó pedig egy pillanattal később ezer szilánkra robbanva landol a padlón.

~Másnap reggel~
-Várj már!-kiáltok Kook után,és megragadom a vállára kapott sporttáskánál fogva.
-Értsd már meg,oda kell mennem,ott kell lennem egészen amíg el nem viszik...
-Tudom.-vágok a szavába.-De nem igazán gondoltad át a dolgokat.-mosolygok,majd értetlen tekintetét látva megmagyarázom.-Miért,talán törött kézzel szándékozol vezetni?
-Hát...-biggyeszti le ajkait és kétségbeesetten néz,mire felnevetek.
-Ne aggódj,elviszlek.-veregetem hátba és a táskáját átvéve az autó felé biccentek.
-Köszi,hyung.-sóhajt,és gyorsan beül az anyósülésre. A csomagját hátrateszem és bevágom magam a volán mögé,majd a kulcsot elfordítva a gázra lépek.

/Giya szemszög/
Lassan nyitogatom a szemeimet,és nyújtózom egyet. A kezem sajog egy picit,a fejem azonban stabilan bírja a strapát. Ez volt az első éjszaka,hogy álmomban nem jelent meg a kezek foszlánya,csak kellemesebb töredékek. Balra fordítom a fejemet. A kezein alvó Tae látványa halvány mosolygásra késztet. Kezembe veszem a füzetet és körvonalazni kezdek egy újabb képet. Egy hosszú úton lehettünk. Megérzésem szerint inkább visszafele tartottunk valahonnan. Meleg volt,be volt kapcsolva a klíma a kocsiban.  Gyorsan lerajzolom amíg emlékszem az álomra,aztán elégedetten simítom meg az ébredező fiú fejét.
-Jó reggelt.-erőltetek magamra mosolyt amint felemelkedik.
-Neked is.-ásít egyet,majd szemeit megdörzsölve hátradől a széken.-Már csak két nap,ugye?
-Ühümm.
-Akkor addig épp elég időnk van ahhoz,...-ujjaival megigazítja haját miközben ásít egy utolsót.-...hogy megismertesselek a kis családunkkal,másnéven a BTS-sel.-kacsint,majd kis gondolkodás után javítja magát.-Ismét.

No More Dream 2.: 7.fejezet

Támaszok.

Egy éles,sípolásra emlékeztető hanggal hasít a fejembe a fájdalom. A doki jól gondolta,ez talán mindig fel fog lépni ha az emlékeimben kutakodok. Felsóhajtok,a füzetet becsukom majd az éjjeliszekrényre helyezem. Unottan tekintek körbe a kora-délutáni napfénnyel megvilágított szobában,és újra meg újra felötlik bennem a vörös hajú fiú gondolata. A nevén kívül csak az rémlik,mennyire fontos nekem. Ironikus,hogy a szerelem érzése talán felülkerekedhet az amnézián. Magamat is meglepem ezzel a gondolattal. "Szerelem",hogyne...Mégis kinek kéne olyasvalaki,aki elvesztette a -többek között- vele kapcsolatos emlékeit? Kész csoda volna,ha ennek ellenére is érezné ugyanazt a kötődést.
Megrázom a fejem,és halkan szuszogó barátnőmre téved a tekintetem. Mint már annyiszor egészen kiskorunk óta,ezt a csapást is együtt szenvedjük el. Rinie nem pesszimistaként áll a történtekhez,hanem a felépülésére koncentrál. Ebben még Kook is a segítségére van. Biztos vagyok benne,hogy pár hét múlva már rendben lesz. Az én hazaengedésemet követő napon neki is engedélyezték,hogy otthon folytassa a gyógyulását. Ezt követően elkezdhet járni a gyógytornára. Mégsem csügged. Én sem adhatom fel. A rossz emléket félreteszem egy időre.Egyenlőre arra fogok koncentrálni,hogy fokozatosan kiegészítsem teljessé a tudatomban a homállyal fedett időszakot.

Észre sem veszem a belépő alakot,amíg meg nem hallom enyhe zihálását,miközben az ágyam elé lép. Meglepetten fordulok felé,és nézek egyenesen sötét íriszébe.
-Szia.-suttogom halványan elmosolyodva. Az Ő segítségével menni fog.

/Tae szemszög/
-Szia.-bámulok. Jöttem ahogy csak tudtam,most mégsem merek közelebb menni hozzá. Nem akarom még egyszer megijeszteni.-Hogy érzed magad?
Ennél idiótább kérdést fel sem tehettél volna,gratulálok...Egy kórteremben kell gubbasztania,nyilván olyan jó kedve van,hogy legszívesebben futna két kört a kórház körül...-korholom magam gondolatban,de ő minden gúny nélkül válaszol:
-Már jobban. Csak a bezártság zavar.
-Lábra tudsz állni?-kérdezem hirtelen,mire értetlenül,de bólint.-A folyosóról nyílik egy erkély,ha gondolod,kimehetnénk levegőzni. Legalább Rint sem zavarnák.-magyarázom,mire biccent. Kisétálok az ajtó mellett ácsorgó ügyeletes nővérhez,majd az engedélyt megkapva felsegítem JungGit.-Nyugodtan karolj belém.-pillantok le rá eyesmileolva. Kicsit elpirul,de készségesen megkapaszkodik és bár lassan,de kijutunk a szabad levegőre.


/Rinie szemszög/
Kopogásra ébredek,mire kómásan megdörzsölöm a szemeimet s nehézkesen oldalhelyzetből a hátamra fordulok.
-Igen?-szólítom be az érkezőt,és furcsa módon elkomorodott arccal lép be a doktor,aki a vizsgálataimat szokta végezni.-V-valami baj van?-kérdezem hirtelen jött ijedtséggel.
-Nyugodjon meg,kérem.-int le a szakember és helyet foglal az üresen álló széken.-A röntgen eredményét hoztam.-nyújtja át a kezében szorongatott lapot,és közelebb hajolva magyarázni kezd.-A gerincvonal legérzékenyebb területe szépen regenerálódott,ennek alapján tudjuk,hogy nem kerül tolószékbe.-magyarázza ujjával az adott területre mutatva,mire ajkamat beharapva bólintok. Érzem,hogy most jön az a rész,aminek már kevésbé fogok örülni.-Az alsó területen azonban felfedeztem egy kisebb nyílást. Szerencsére olyan ponton van,ami nem érint idegi pályát,de mindenképp műteni kell.-fejezi be mondandóját. Elkenődve bólintok.-Két nap múlva,egy altatásos beavatkozásról lenne szó. Ne aggódjon. Sokszor végeztem már el ilyet.-nyugtatgat felemelkedve a helyéről.
-Mi a kockázata,ha esetleg nem teljes a siker?-teszem fel a kérdést a torkomban dobogó szívvel.
-Nos,az...-vakarja meg tarkóját,majd egy nagy sóhajtást követően válaszol.-Mivel közel egy magasságban van a méhhel,elképzelhető,hogy kudarc esetén később nem vállalhat gyermeket.-szó nélkül bólintok.-Mindent meg fogok tenni.-teszi hozzá a doktor majd elhagyja a kórtermet.
Visszafojtom feltörni készülő zokogásomat és a telefonom után nyúlok. Bár megbízom abban a férfiban,mégis elfog az aggódás. Muszáj tudnia róla,beszélnem kell vele. Feloldom a képernyőzárat,és Kook számát kikeresve a fülemhez emelem a készüléket.

/Tae szemszög/
A korlátnak támaszkodva lehunyja szemét és mélyeket lélegzik,miközben én becsukom magunk mögött az erkélyajtót. Nem tudom visszafogni magam,mögé lépek és némán átölelem hátulról. Egy pillanatra megremeg és érzem,hogy felgyorsul a szívverése,de néhány másodperc múlva kezeit az enyéimre simítja. Átjár a deja vu érzése,szorosabbra fonom karjaimat körülötte,államat vállára támasztom és így nézek le a kórház mellett terülő park zöldellő fáira.
-Segíts nekem...-szólal meg halkan percekig tartó hallgatás után,és arcát fürkészve észreveszem a szemében csillanó könnyeket.-Segíts nekem emlékezni.

No More Dream 2.: 6.fejezet

Rajzok.

Egy hét eltelt. Az éjszakáim ugyanolyan pokoliak,napról napra újabb emlékfoszlányok bukkannak fel álmomban. Az orvos szerint ez pozitívum,én azonban csak azt érzem,hogy közelebb sodródok az idegösszeroppanás szakadéka felé. Olyan,mintha az a bizonyos időszak egy festmény lenne,amit az elkészülte után,de még a megszáradása előtt elmaszatolt volna az alkotója. Felrémlik egy érzés,hely vagy illat,de sosem tudok visszaemlékezni,ki vagy mi miatt keletkezett bennem a pillanat emléke. Tegnap meglátogatott a doktor által korábban említett terapeuta. Riniet újabb vizsgálatra küldték még a megérkezte előtt,így nyomasztó volt számomra,ahogy a 40-es éveiben járó nő majdnem 2 órán át kérdezgetett mindenről,miközben csak ketten tartózkodtunk a kórteremben. Iszonyatosan hasogatott a fejem egész idő alatt,ezért napi egy szemes adagolásra feliratott számomra egy erős fájdalomcsillapítót. Elmondása szerint a sok megerőltetéstől később is felléphet majd tünetként a fejfájás. Kezelésként pedig nálam hagyott egy füzetet,azzal az utasítással,hogy bármilyen momentum felrémlik a koncert óta történtekből,azt rajzoljam le,szükség esetén megjegyzéseket is írjak hozzá. Így könnyebb lesz "kiegészíteni",megfejteni valaki segítségével a részleteket,amelyek eszembe jutnak. Továbbá...elrendelte,hogy még 3 napig bent tartsanak megfigyelésre. Úgy magyarázta,azért,hogy megbizonyosodjon, nem esik e vissza az idegrendszerem állapota a rajzolgatós módszer miatt.
-Szeretnéd,hogy átadjak valamit Taenek?-lép az ágyam mellé Kook,mire összerezzenek. El is felejtettem,de ma engedik haza azzal másik fiúval,NamJoonnal együtt.
-Megmondanád neki,hogy...majd nézzen be?-emelem tekintetem a kedves tekintetű srácra,aki elmosolyodva bólint egyet,majd visszalépdel Riniehez,és szomorkásan búcsúzkodni kezdenek. Akármennyire megijesztett az a bizonyos emlék,ami Taevel kapcsolatosan ugrott be,egy megmagyarázhatatlan okból mégis hiányzik. Felsóhajtok,majd a térdeimet felhúzva a takaró alatt,rátámasztom a kemény borítójú füzetet és nézegetni kezdem az elkészítetteket. Hobbiból eddig is szívesen foglalkoztam rajzolással,így sikerült egész pontosan megörökítenem,ami megjelent a lelki szemeim előtt.
A borítóra hangul jegyekkel felírtam:Emlékeim. Az első oldalra egy szobarészletet ábrázoltam. Tudom,hogy a koncert után nem sokkal kerülhettem ide,de hogy hogyan vagy miért arról fogalmam sincs,legalábbis egyenlőre. Szöget ütött a fejemben,hogy azon a borzalmas emléken nem ezt a helységet láttam...
A következő lapra a virágzó kertet rajzoltam,mintha ülő helyzetből figyelném,szorosan a házfalnál,a teraszról. Emlékszem hogy volt mellettem valaki,mikor ezt láttam,de valami azt súgja,hogy nem TaeHyung. És kora reggel lehetett. Fontos dolgokról beszélhettem vele. Csak azt tudom,hogy megnyugtatott...Annyira zavaró,hogy homályosan rémlik.
A maknae elhagyja a szobát,Rin pedig sóhajtva elfordul az ablak felé. Egész nap álmos a gyógyszerek hatására,így nem kételkedem benne,hogy néhány perc múlva csak az egyenletes légzését hallom majd.

 /NamJoon szemszög/
-RapMon!-ugrik hozzám HoSeok,amint nagy nehezen becipekedünk Kookkal az előszobába,és rögtön ajánlkozik,hogy támaszkodjak csak rá. Hálás biccentéssel fogadom el a segítségét,ugyanis gipsszel a lábamon elég sokáig tartana felérni az emeletre.
-Add csak ide.-mosolyog Jimin a legfiatalabb tagra,és a törött kezén lévő kötésre ügyelve leveszi válláról a sporttáskát,majd az enyéimmel kiegészítve felviszi a szobáinkba,mert állítása szerint az ilyesmit csak rá kell hagyni az izmos emberekre. Legalábbis ezt hajtogatja közben.
-A többiek?-nézek körbe a nappaliban.
-Tae odafent kuporog,YoonGi meg mostanában a fél napot kint tölti. Kezdek aggódni,hogy egy Suga-alakú kopás lesz a házfalon.-vigyorog Jin.
 -Nagyon humoros,hyung.-lépked hozzánk az említett a teraszról betérve,majd a szokásos álmos pillantásával végigpásztáz minket.-Rendben vagytok?
-Persze,még pár hét így,és teljesen összeforr a csont.-bólogatok. Szándékosan hanyagolom a kifejezést,hogy "minden oké",mert az azért túlzás. Ketten a kis családunkból még mindig kórházban sínylődnek...

/Kook szemszög/
Otthagyom a beszélgető társaságot,és inkább Tae felé veszem az irányt. Az emeletre érve összetalálkozom a szobámat éppen elhagyó Jiminnel.
-Leraktam az ágyad mellé.-vigyorog,hiszen imádja hangsúlyozni,hogy ő azokkal a karokkal mindent elbír. A lépcső tetejéről még visszaszól.-Jó,hogy hazajöttetek végre,öcsi.
Mosolyogva pillantok alakja után. Hiányzott már az itthonlét,a megszokott környezet,amelyet a turné óta nem láthattam,de ha tehetném volna mégis Rinie mellett lennék. Felsóhajtok,miközben kezemet a kilincsre helyezem. Meglátogatom majd,amilyen gyakran csak lehet.
-TaeTae...-nyitok be az ajtón,s hunyorogva pillantok körbe a félhomályos helységben.-Minek húztad le a redőnyt fényes nappal?
-Mert kiég a retinám.-motyogja unottan az ismerős hang,mire fejcsóválva belekezdek a mondandómba.
-Pedig kénytelen leszel beletörődni,ugyanis a kórteremben is besüt a nap az ablakon.
-Miért mennék oda most?-ül fel az ágyban hirtelen,arcára kiül a meglepettség.
-JungGinak hiányzol. Azt kérte,"majd nézz be."
-Nem értem.-túr hajába és kikászálódik a takaró alól,félmeztelen és alsógatyás testét láttatni engedve elém lép.-Ő maga küldött el.
-Meg kell értened,hogy milyen helyzetben van,mennyire zavaros most minden...-húzom el a számat.-Segíteni szeretnél neki,nem?
-Mindennél jobban.-csillan fel a szeme.-De...még mindig nem tudom,hogyan.
-Egyenlőre öltözz fel és told be a seggedet a kórházba.-vigyorodom el.-Szüksége van rád.-kacsintok,majd intek egyet és elégedetten sétálok át a saját szobámba. Mielőtt bezárkóznék látom,hogy immár fedett felsőtesttel elindul a folyosón,nem sokkal később pedig meghallom sietős trappolását a földszinten.

/Giya szemszög/
Egy darabig csendben figyelem alvó barátnőmet,majd visszafordítom tekintetem a füzetre. Bekönnyesedik a szemem,ahogy a leghátsó oldalra lapozok benne. Ide rajzoltam először,és a helye sem véletlen. Ezt nem szeretném megmutatni lehetőség szerint senkinek.
Az eddigi legrosszabb emlékképem ábrázolja. Két kart,amelyek közül az egyik erőszakosan szorítja a másik csuklóját. Fájdalmasan ismerős és valósághű. Biztos vagyok benne,hogy a múltban megtörtént. És nekem ki kell derítenem,miért.

No More Dream 2.: 5.fejezet

/Giya szemszög/
Választ várva pislogok meglepettséget tükröződő arcára. Tisztában vagyok vele,hogy a telefonomban többek közt az összes Bangtan tag száma szerepelt,és ez még egy lapáttal tett az értetlenségemre.
-A koncert...már elmentünk rá.-nyögi ki Rinie nagy nehezen,én pedig mukkanni sem tudok.-Ott találkoztunk a srácokkal. Mi...mindannyiukat ismerjük.
Hümmögök és elfordítva róla a tekintetem az ölembe bámulok.
-Várj,arra emlékszel mit csináltunk a koncert előtti nap?-szólal meg Rin hirtelen ismét,én pedig szemöldökráncolva bólintok.
-Persze,akkor...azt hiszem akkor beszéltem utoljára a szüleimmel.-harapom be ajkaimat.-Én...tényleg nem emlékszem mi volt utána.
-Király!-lelkesedik,majd megütközésem látva magyarázni kezd.-Mármint,akkor máris tudjuk,honnan kezdődik a felejtésed. Nincs más dolgunk,mint apránként mindent elmesélni,jobban mondva egy bizonyos személynek kéne...Ha már itt tartunk,merre van Tae?
-Elment.-suttogom.-Elküldtem.
-Mi?De mégis miért?-pislog meglepetten,mire csak megrázom a fejemet.
Úgy döntök,magamban tartom a borzalmas emléket,ami felszínre tört az amnézia homályából. Talán a baleset előtt sem beszéltem senkinek róla,mit tett velem,így most végképp nem fogom még jobban összekuszálni a szálakat.-Hm.-húzza el a száját barátnőm. Mintha megérezné rajtam az elbizonytalanodást,határozott kijelentést tesz.-Talán most nem emlékszel a történtekre,de tudnod kell,hogy nagyon szeret téged. Bizonyította is.-nyomatékosítja,mire felsóhajtok.-És te is szeretted...
Tudom,hogy arra vár,megcáfoljam a szavait:még most is így van,az érzéseimet nem kell múltként emlegetnie. De nem visz rá a lélek,hogy megszólaljak. Túl sok most mindez egyszerre. Szerencsémre ismét nyílik a kórterem,és Kook lép be az ajtón. Megnyugodva fordulok el a másik irányba az ágyamon. Még hallom,hogy néhány percig beszélgetnek valamiről,majd elcsendesednek. Rint minden bizonnyal az erős fájdalomcsillapító altatta el.
Én azonban óráknak tűnő hosszú percekig forgolódom még,és sehogy sem sikerül megnyugodnom annyira,hogy elaludjak. Átgondolok minden új információt. Egyenlőre nem tudom hova rakni a fiút...Nem tudtam kimondani,de mélyen legbelül tudom,hogy ugyanúgy érzek iránta. De időre van szükségem. Végül felszínes,zaklatott álomba merülök.

/Tae szemszög/
Útközben fogadom BaekHyun aggódó hívását. Nagy vonalakban elhadarom neki Giya felébredését és az állapotát,a kettőnk között zajló beszélgetést szándékosan kihagyva;és nagyon igyekszem,hogy ne érződjön hangomon a letörtség. Aztán tájékoztatom Rin helyzetéről is.
-Ha bármi változás van,hívjatok nyugodtan. Akkor is,ha szükségetek lenne valamire.
-Úgy lesz,köszi...Szia,Baek.-sikerül nyugodtságot erőltetnem magamra,de rajta éreztem a lelkiismeret-furdalást. NamJoon-aki folyamatos kapcsolatban van többek közt Suhoval és Sehunnal-még a szerencsétlenséget követő nap tájékoztatott arról,hogy szerinte magukat okolják a történtek miatt,mert ők szervezték ugyebár az egészet. Ugyan...mi folyamatosan bajba kerülünk azóta a koncert óta. A sors fintora,hogy pont akkor ismertem meg a számomra legfontosabb személyt. Bárcsak ő tartana most hazafele,és én feküdnék ott helyette.

/Suga szemszög/
Már mind tűkön ülve várakozunk,mikor végre nyílik az ajtó és a megviselt arcú TaeHyung lép be rajta.
-Nos?-kérdezi óvatosan Jimin az ebédlőben levágva magát.
-Jiminnie,három napja nem aludt,adjunk neki pár órát.-teszi Jin vállára a kezét,mire az izmos tag elhúzza a száját,de biccent egyet.-És HoSeok,mielőtt ezredjére is megkérdezed,mindjárt kész a kaja.-folytatja a legidősebb tag elmosolyodva,erre J-Hope nekiáll ugrándozni,és valami indulószerűt kántálni,azzal a kezdettel,hogy "Ó,hyung levese,~Ó,Hope kedvencee~".
Örülök neki,hogy rajta sosem kerekedik felül a rosszkedv,így mindig tudjuk,kivel kell eltölteni egy kis időt,hogy oldódjon a hangulat.
Legszívesebben én is nekiállnék kérdezgetni a hazatértet,de mikor felmegy a szobájába(pontosabban a JungGival közös hálójukba),visszafogom magam és inkább a terasz felé indulok. Tudom,hogy most egyedül szeretné átgondolni a dolgokat,abban pedig biztos vagyok,hogy mindent meg fog próbálni az emlékek visszaadásában.
Elgondolkozva ülök le a fal tövébe,felhúzott lábaimra támasztott állal. Eszembe jut,amikor JungGival beszélgettem a vallomástételük előtt ugyanitt. A kert most csendesen terül el előttem,ami a mi házunkban tényleg nagyon szokatlan. Legutóbb mikor innen figyeltem,Rin rohant át rajta hangosan nevetve,egy gyerekkori képpel a kezében JungKookról,a maknae pedig egy másodperccel lemaradva,vörös,de vigyorgó arccal próbálta utolérni. Halványan elmosolyodom. Minden rendben lesz.

No More Dream 2.: 4.fejezet

Kérdések kavalkádja

/Tae szemszög/
Meredten bámulom ijedt arcát,és értetlenül rogyok vissza az ágy melletti székre.
-Mi...mi voltam én?-kérdezem óvatosan,remegő testét pásztázva. Legszívesebben a karjaimba zárnám,de nem tehetem. Tőlem fél.
-Te...te tetted.-hangja halk,és mintegy ellenőrzésképp,nyakához simítja kötés nélküli kezét. Megfagy az ereimben a vér,mikor látom,mit tapint ki. Sima bőrén pont azt a halványodó heget,amelyet még BaekHyun okozott neki. Nem merek a szemeibe nézni.
-Ez nem én...-kezdenék tiltakozni,ám eszembe jutnak a doktor szavai. Ha most megemlítem neki Baeket és a történteket,mindent el kell magyaráznom. De még nem lehet. Nem kockáztathatom,hogy ideg összeroppanást kapjon. Befejezetlenül hagyom hát a mondatot,ás ajkaimat beharapva nézek magam elé.-Jobb,ha most megyek.-jelentem ki végül szomorúan. Felállok,majd a zsebemből kiveszem a mobilját és az éjjeliszekrényre helyezem. A rendőrség a helyszíneléskor megtalálta ép állapotban,a többiek pedig rám bízták,hogy juttassam vissza hozzá.
Egy darabig esetlenül ácsorgok az ágy szélénél,majd hajamba túrva sarkon fordulok és elhagyom a kórtermet. Az ajtót becsukva magam mögött odaszólok a folyosón várakozó JungKooknak, hogy elmentem,majd értetlen tekintetét figyelmen kívül hagyva lesietek az emeletről és kilépek a kórház épületéből.
Indokolatlanul szép idő fogad odakint,nem illik a hangulatomhoz. Írok egy üzenetet YoonGinak,hogy hazaindultam gyalog,nem kell értem jönni és ne is jöjjön helyettem senki;végül előhalászom a fülhallgatómat,és a BigBang If You című számát elindítva nehéz szívvel hazaindulok. Ki kell találnom,hogy segítsek rajta,de először azt kell elérnem,hogy újra bízzon bennem.

/Giya szemszög/
Időbe telik,míg megnyugszom az emlék felszínre törése után. Nem kerülte el a figyelmemet a félbehagyott mondata,de egyenlőre nem merek semmire következtetni. Össze vagyok zavarodva,az előbbi események hatására egyre jobban és jobban.
Az órára pillantok. Rint elvileg csak este hozzák majd vissza,így órákig egyedül leszek még. Tae...biztos vagyok benne,hogy így hívják,szomorúnak látszott. Az egészben az a legérthetetlenebb,hogy miért aggódik most,ha előtte azt tette velem.
A fehér falú,rideg szoba szegényes,főként gépekből álló berendezésének pásztázása közben megakad a tekintetem az éjjeliszekrényen hagyott mobilra. Az enyém,felismerem,mégis bizonytalanul nyúlok utána. Vajon valamilyen céllal hagyhatta itt? Egy mozdulattal feloldom a képernyőzárat,és a nem fogadott hívásokat jelző értesítést figyelmen kívül hagyva bámulok tehetetlenül a menüre.Végül,egy hirtelen ötlettől vezérelve megnyitom a címjegyzéket,és olvasgatni kezdem az elmentett kapcsolatokat. Anya,apa,Shin MinRin. Ez a három név ismerős egyedül. Lejjebb görgetve elkerekedett szemekkel realizálom,hogy idolok számaival találom szembe magamat. Byun BaekHyunnál tartok éppen,amikor újra fájni kezd a fejem,ezért gyorsan lejjebb pörgetem,a jegyzék közepénél hirtelen megakadva. Érzem,hogy eszméletemet fogom veszíteni,a nővérhívót pedig nem érem el előtte időben,így a szemeim lecsukódása előtt még gyorsan elolvasom a kedvencnek jelölt nevet: Kim TaeHyung.

/Rinie szemszög/
Valóban estére jár már,mikor visszatolnak a vizsgálóból. Rengetegféleképp ellenőrizték a gerincem állapotát. Egészen eddig nem volt biztos,most azonban megnyugtatott egy idősebb szakember,hogy tolószékbe biztosan nem kell ülnöm. Az egyik csigolyám megrepedt,ezt kell majd műteni,de a velő és az idegi pályák sértetlenül megúszták,így egyéb komplikáció nem fog adódni.
Moccanás nélkül tűröm,hogy az ápolók visszahelyezzenek,egyikőjük a szervezetembe juttat egy injekciós fájdalomcsillapítót,melynek enyhítő hatása néhány percen belül érzékelhetővé is válik.
-Elnézést,nem tudja esetleg...-nézek a kedves arcú asszonyra,aki mosolyogva válaszol.
-A barátjának magam fogok szólni,kezeskedem felőle,hogy engedélyezzék az itt éjszakázását.
-K-köszönöm.-pislogok hálásan,mire az ápoló vidáman biccent,és el is siet NamJoon és Kook megfigyelésre fenttartott helységének irányába.
Azt gondoltam,JungGi már alszik,az oppáját sem látom sehol,így meglep,mikor egy csendes hang érkezik az ágya felől.
-Rinie...?-megszólítására nehézkesen elfordítom a fejemet az irányába. Az ablakon beszűrődő holdfény épp eléggé megvilágítja az arcát ahhoz,hogy lássam ködös tekintetét. Talán nincs teljesen tudatánál. A folyosón halottam két doktor beszélgetését arról,hogy délután ismeretlen okok miatt órákig eszméletlen volt. -A koncertre...mikor indulunk?