No More Dream 2.:13.fejezet (VÉGE)

Memories.

/Tae szemszög/
Aggódva nézek könnytől fátyolos szemeibe. Azt mondta,mindenre. Ezek szerint arra is,amikor...
-Sajnálom.-szólalok meg végül és szorosan magamhoz ölelem.-Ha akkor nem hagylak egyedül a szobában,talán minden másképp lett volna,ezért az én...
Nem hagy befejezni a mondatot,ráadásul ajkival hallgattat el. Mintha csak így üzenne tudat alatt:"Ne mondd ezt,idióta..." Belemosolygok a mozdulatba,majd megszakítva karjaimba veszem,és ellépkedek vele az ágyig. Az első csapás után,és még a turné előtt minden éjszaka nyugodt szívvel aludtunk itt. Elfog a deja vu,miközben kis testét óvatosan a hófehér ágyneműre helyezem. Fölé hajolok,kezemmel feje magasságában támaszkodom meg,és újabb csókot kezdeményezek. Kellemesen megborzongok,ahogy válaszként hajamba túr,és határozottan végigsimítom oldalát,hogy aztán derekához nyúlva le tudjam fejteni a pólóját.

/Giya szemszög/
Az érintése valósággal égeti a bőrömet. Az enyémet követően saját fölsőjétől is megszabadul,és nyakamhoz hajol. Lassan,érzékien kezdi csókolgatni,lefelé haladva,a kulcscsontomon jólesőn elidőzve. Egészen alhasamig ér el,mikor beharapom ajkamat,és oldalra fordítom a fejemet. Zavarban vagyok,jobban,mint eddig bármikor,de teljes mértékben bízom benne. Felnéz,játékos kifejezését megvillantja,majd a maradék,testemet fedő anyagokat is félre dobja.
Combjaimat kezdi bejárni,különösen a belső részekre összpontosítva,majd végigsimít szeméremdombomon. Beharapom az ajkamat,hogy elfojtsak egy kéjes sóhajt. Reakciómat figyelve elmosolyodik,és az előjáték közben ismét arcomhoz hajol. Ezernyi gondolat cikázik a fejemben. Újonnan visszaszerzett emlékek villannak fel vele kapcsolatban,másodpercek ezredrészei alatt váltogatva egymást. Sok minden történt azóta,hogy először találkoztunk,és önmagában hihetetlen az egész. Álmodni sem mertem volna,hogy valóra válhatnak a Kim TaeHyunggal kapcsolatos kívánságaim.
-Biztosan...ezt akarod?-átható,vágytól égő tekintete a szemeimet fürkészi.
-Igen.-suttogom határozottan. Boldoggá szeretném tenni,visszaszolgáltatni legalább egy töredékét annak,amit értem tett. Immár teljesen fedetlen testtel hajol fölém,én pedig élvezettel cirógatom forró mellkasát. Csókban forrunk össze,miközben végtelenül óvatosan és lassan belém hatol. Figyelmesen nézi arcomat,hogy felfedezi e rajta a fájdalom jeleit. De a feszítő érzés hamar megszűnik. Mikor visszagondolok az első alkalmunkra,biztosan a szenvedélyesség jelzője fog elsőnek felrémleni. És a biztonságérzet,amely végig hatalmába kerít mellette. Az ajkai,amikkel felperzseli a bőrömet;a mozdulat,ahogy végigsimít az oldalamon,vagy éppen enyhén rekedtes hangja,amellyel a nevemet suttogja...
Az életem gyökeres változásokon ment át,azóta a bizonyos koncert óta. Rinievel együtt a Bangtan fiúk oldalán megtapasztaltunk olyan traumákat,amelyek bár a boldogsággal összehasonlítva halvány képként,de örökre bennünk lakoznak majd. Ám minden sötétebb foltjával együtt,elmondhatatlanul boldog vagyok,hogy ezt az életet tudhatom magaménak.


~Néhány évvel később~

-Eumi!-kiáltja Rin a konyha felől,a szorgos kis talpak pedig azonnal átszaladnak a helységbe.-Szólnál a többieknek,kicsim? Mindjárt kész az ebéd.
A lányka vidáman bólint egyet,majd neki is kezd kalandjának a nagy házban:a család többi tagjának felkeresésének.
-Apuuu~!-rikoltja boldogan,mikor végre megpillantja a kanapén ücsörgő JungKookot,aki barátja társaságában épp egy dobozból pakolászik.-Anya azt mondta nemsokára eszünk...-újságolja izgatottan.

-Rendben,kincsem,mindjárt megyünk.-mosolyog a férfi,és megsimítja lánya szőke tincseit.
-Te is jössz,ugye,keresztapu?
-Persze,csak összeszedem a keresztanyádat,aki valószínűleg még mindig a kölykökkel foglalkozik odakint.-vigyorog Tae a tőle megszokott módon.
-Elküldtem őket kezet mosni,aztán pedig Rinienek segítenek teríteni.-JungGi a megszokott módon tökéletes időzítéssel lép be az ajtón,hogy leüljön párja mellé a kanapéra,majd a félig üres doboz felé fordítja tekintetét.-Mit találtatok?
-Gyere csak,menjünk vissza anyához,egy perc és ők is jönnek.-kacsint hirtelen Kook,majd kezébe veszi kislányát és a kedvenc dallamát dúdolva lépked ki a szobából.
-A padláson voltak,a költözéskor vittük fel őket,hogy idelent legyen hely...ez is ott volt.-mosolyog Tae,miközben kiemel egy rég látott,de fontos eseményekhez fűződő tárgyat a dobozból,és Giya felé nyújtja. A borító,és maga az egész füzet kicsit megkopott az idő során,de a felirat még mindig tisztán olvasható rajta:

Emlékeim.

No More Dream 2.: 12.fejezet

Hazatérés.

Kínosnak képzelem el. Tisztában vagyok vele,hogy kedves emberek,egytől egyig,de mégis...annyi abszurd szituáció adódhat. Mégis mennyire ciki az,hogy lényegtelen mi okán,de elfelejtettem őket? Minden velük kapcsolatos emlékemet fel kell idéznem,a jelenlegi állapotom még csak félsiker...
-Mindjárt ott vagyunk.-jelenti be a vezető ülést elfoglaló Tae,és a visszapillantón keresztül rámosolyog a hátul elhelyezkedő Kook és Rin párosára,majd rám is vet egy pillantást.-Jól vagy?
-Persze.-biccentek az ajkamat beharapva.-Csak izgulok egy kicsit.-teszem hozzá,erre egyik kezével rásimít az enyémre,mellyel az ölembe helyezett füzetet szorongatom.-Minden rendben lesz.Kinézek az ablakon,majd felsóhajtok. Bárcsak azt mondhatnám,hogy ismerős a táj.

-Megjöttünk!-kiáltja el magát a maknae az ajtón utolsónak belépve. Végigpillantok rajtuk,mielőtt a felénk érkezőkre néznék,mindhármuk tekintete megkönnyebbülést tükröz. Talán nincs is miért aggódni.
-Már vártunk rátok.-jelenti be a legközelebbi srác,és végigölelgeti a többieket,Rinie fizikai állapotára természetesen ügyelve. Végül elém lép,majd szélesen mosolyogva meghajol.-HoSeok vagyok.
A meglepettségtől remegő hangon azonosítom be félhangosan:
-J-Ho...pe?-felcsillannak a szemei,és szinte a nyakamba ugorva kezd nyomorgatni ölelésében.
-Felismert,Giya felismert engeeem~!-nevetésének és kántálásának hangja engem is mosolygásra késztet,így sokkal nyugodtabban nézek a következő tag szemébe,mikor TaeHyung sikeresen megakadályozza,hogy a csapat reménye megfojtson.
-Szia,NamJoon.-szólítom meg,miután végigpásztázom. A személyleírás pontosan ráillik,csak ő lehet RapMonster.
-Rég láttalak,törpe.-köszönt lazán,én pedig belebokszolok a vállába.-Ezúttal se nőttél,mióta nem találkoztunk.-néz el magasan felettem,mire játékosan a mellette állóra pillantok segélykérőn. Ha a magasságommal szórakoznak,mindig ő állt ki mellettem,így mesélte Tae.
-Segíts,Jiminnie~!-a megszólított nevetve bök a leader bordái közé,aztán JungKookhoz lép,hogy segédkezzen a csomagok az emeletre való felcipelésében.
-Micsoda úriemberrel van dolgunk...-néz utána az álmos tekintetű srác,gúnyos hangsúlyát természetesen poénnak szánva.
-Neked is szia,Suga.-biccentek "sértődötten",mire a rapper felém lép és karjaiba zár.
-Hiányoztál.-motyogja. Lehunyom a szememet,és mosolyogva veregetem meg a hátát. Talán a vörös hajú testőrömmel találkozhatott a tekintete,mert hirtelen elenged és kajánul vigyorral az arcán kezd magyarázkodni.
-Jobban teszem,ha kimegyek segíteni Jinnek...
-Nem szükséges.-ellenkezik az újonnan,a konyha felől érkező legidősebb tag,majd köszönésképp enyhén meghajol felénk.-Készen van a vacsora.


-Huhh,teli vagyok.-dől hátra Jimin is utolsónak a székén,majd hyungja felé pillant.-Igazán kitettél magadért...
-Ez a minimum,ha végre megint ennyien eszünk együtt.-vigyorog elégedetten Jin,s YoonGi segítségével leszedi a terítéket az asztalról.-Cserébe...
-Tudom,ma én mosogatok.-forgatja szemét az izmos tag,majd nevetve a pulthoz lép és megereszti a vizet.
-Khm,mi úgy volt,hogy átnézzük azt a vázlatot,ugye,skacok?-pillant RapMon a két rapper-társára,akik hevesen bólogatnak,néhány pillanattal később pedig fel is szívódnak az étkezőből.
-Segítsünk valamit?-ajánlkozik Rinie a szakácsunknak,ám az mosolyogva legyint.
-Nem,elleszek én itt vele.-mutat a munkára befogott Bangtan fiúra.-Ti...menjetek csak nyugodtan fel,most nincs amiben segíteni kéne...
-Kezdettől fogva így terveztétek.-vonja le a következtetést Tae nevetve,ám miután Kook a barátnőm kíséretében eltűnik a lépcsőfordulóban,az emelet felé biccent jelezve,hogy menjünk mi is.

Megtorpanok a szoba közepén,miután becsukja magunk mögött az ajtót.
-Jól érzed magad?-kérdezi figyelmesen,mikor merengő tekintetemmel találja szemben magát.
Határozottan bólintok,és felsőtestéhez simulok,miközben karjait derekam köré fonja. Így maradunk percekig,tudom,hogy ő is az elkövetkezendőkön agyal.
-Szeretlek.-nézek fel tökéletes arcára,és egyik kezemet mellkasára simítom. Komolyan gondolom,akármennyire is ostobán hangozhatott ez most.
A következő pillanatban ajkaink találkozására eszmélek. Lágyan becézgetni kezd,majd egyre mohóbbá válik. Furcsa érzésem támad. Elhátrálunk a falig,hátamat nekidöntve csókol tovább. Kis idő múlva alsó ajkamra való kapásával jelzi a szándékát,és nyelveink tánca mellett gördül le arcomon az első könnycsepp. Lényegében ahhoz tudnám hasonlítani,mikor a vastag,csak néhol megolvadt jégpáncél egy csapásra eltűnik. A részletek egésszé fejlődnek,és összeáll a kép. Kitisztul a tudatom.
A sírás szélén állok,de helyette tarkójára futtatom kezemet és a levegőnk elfogyásáig folytatom a csókot.
-Emlékszem...-suttogom,miközben könnyes tekintetem ismét ráemelem.-Mindenre emlékszem...

No More Dream 2.:11.fejezet

Érzések és emlékek

/Kook szemszög/

-Hála az égnek.-vigyorodik el mellettem Sehun nagy vidáman,nekem pedig az örömtől könnyek szöknek a szemembe,de nem tudok reagálni.
-Azonnal láthatják is,már felébredt az altatásból.-mosolyog a doki.-Kicsit még zavarodott lehet,de beszéljenek hozzá,az nyugtatólag hathat. Rengeteget kell pihennie,de úgy döntöttünk,már holnap elhagyhatja a kórházat. Ha jól tudom,a kórtermi társának is ez az időpontja van.-felpattanok és elé lépve mélyen meghajolok.
 -Köszönöm.-nézek komolyan a szemébe,mire a szakember biccent,és nyugodt léptekkel,lazán a köpenyébe süllyesztett kezekkel tovább indul a folyosón. Hálával nézek alakja után,majd Sehunnal együtt visszafordítom a tekintetem a műtő ajtajára. Egy nővérke lép ki rajta elsőnek,aki egyik oldalról,míg az őt követő a másik oldalról segítve tolja ki barátnőmet az ágyon. Mögöttük maradva kullogunk vissza az eredeti helységbe.
-Szia.-ereszkedem le mosolyogva a megszokott székre,ám még kicsit homályos tekintete csak egy pillanatra téved rám,majd átvándorol Sehunra. Puha kezével az enyémet fogja,de szavait hozzá intézi: -Jó,hogy itt vagy.-halványan el is mosolyodik.
Kicsit sértődötten,de figyelmességnek szánva pattanok fel,hogy valamennyire elzárjam az esetlegesen zavaró erős,déli napsugarakat. Visszafordulva az ágyhoz megütközve realizálom,hogy a helyemet befoglalták,így tovább ácsorgok,az ablakpárkánynak háttal támaszkodva,immár keresztbe font karokkal.
-Érdekelt,hogy jól vagy e.-mosolyog a jóképű Exo-s. Persze,hyungnak köszönhetően tudsz csak mindenről...
-Aranyos vagy.-felel kedvesen Rin,erre pedig már muszáj krákognom egyet remélve,hogy legalább egyikőjük veszi a lapot. Kérdőn felém pillantanak,Sehun pedig összehúzza a szemeit egy pillanatra.Gúnyosnak találom a reakcióját ezért mögé lépve vállaira teszem a kezemet,erősen megszorítva.
 -Nem gondolod,hogy lassan menni kéne,haver?-kérdezem átlagosnak tettetett hangon. A fiú felsóhajt.
 -Remélem,hamar felépülsz...illetve,épültök.-néz át a szomszéd ágyhoz,ahol a mozdulatlanul fekvő JungGi,és a mellette szunyókáló Tae nyújtanak békés látványt.-Szia.-hajol barátnőm arcához,hogy egy puszit adjon neki. Idegesen felmorranok.
 -Jobb lesz,ha kikísérlek az épületből.-hajtom oldalra fejemet,és még egy lapáttal tesz a dologra,hogy Rinie zavarba is jött a gesztusától.
-Rendben,ahogy gondolod.-vigyorog Sehun,annyira látni,hogy élvezi a helyzetet. Megvárom míg int egyet és kilép az ajtón,majd felkészülve követem. -Viccesnek tartasz,mi?-sziszegem enyhén idegesen de visszafogva magamat a folyosókon végigsétálva.
-A féltékenységedet? Nagyon is,de aranyosnak még inkább.-kuncog vidáman,mire úgy érzem,tényleg felrobbanok. Kilépünk az épületből,én pedig egy mozdulattal a falhoz szorítom.
-Ne próbálkozz nála. Ne merészeld.-nézek metsző,gyilkos pillantással rá. Felnevet,ezzel pedig összezavar és elengedem. Egyik kezét vállamra teszi és így kezd beszélni.
 -Hűtsd le magad,JungKook. Tényleg érdekelt,hogy van,miután Jimin felhívott,ezért jöttem.-bólintok,ösztönözve,hogy folytassa.-Meg akartam győződni,hogy van aki vigyáz rá. Nem tagadom hogy voltak...és talán még vannak is érzéseim Rinie iránt,de...-hunyja le szemét egy pillanatra.-Tudom,hogy téged szeret,oké?-mosolyodik el kicsit szomorkásan.
 -O-oké.-felelek megilletődve majd hátrálok egy lépést,hogy szabadon elmehessen.
 -Sajnos ti előbb találkoztatok és te vagy,akit viszont is szeret. Egyszer nekem is lesz valakim. Na,minden jót,Kookie.-becéz miközben kezét leemeli vállamról és elindul a parkoló felé.
-Sehun!-szólok utána hirtelen,mire kérdőn visszanéz.-Jó srác vagy. Sok szerencsét...-mosolygok rá barátságosan,a mérgemnek már nyoma sincs iránta,sokkal inkább tisztelet vette át a helyét. Talán azért,mert képes túltenni magát a helyzeten. Egy félmosoly kíséretében biccent,és jellegzetes lépéseivel a kocsijához lépked. Köszönetet mondok magamban neki,miközben elhajt a látókörömből. Állok egy darabig,az eget bámulva. Nemsokára otthon lehetünk,végre.-sóhajtok megnyugodva. Ráfér már mindenkire a megszokott,otthoni környezet a történtek után. Végül,miután úgy ítélem,hogy elég friss levegőt szívtam,vidáman battyogok vissza Rin mellé,hogy elfoglaljam a szokásos székemet.

/JungGi szemszög/
Kinyitom a szememet,és hirtelen felülve a kezembe veszem a füzetet. Muszáj lerajzolnom,emlékeztetnem magamat,most még élénkek a képek,talán most összerakhatom a képet... Gyors mozdulatokkal vázolni kezdek,összerezzenek,mikor megszólítanak.
-Giya?-oldalra fordítom a fejemet,és Rinie kérdő tekintetével találom szembe magamat.
-Szia.-mosolygok rá a lehető legtermészetesebben,ami nehezemre esik,majd lassabb tempóban folytatom a munkát.-Sikeres volt a beavatkozás,ugye?-kérdezem közben,a szemem sarkából pedig látom,ahogy bólint.-Örülök.-küldök felé egy már őszinte mosolyt,és nagy kő esik le a szívemről. Fontos nekem,hogy ő jól érezze magát,és minél hamarabb rendbe jöjjön.
-Mit csinálsz?-érdeklődik nyakát nyújtogatva,én pedig kezdek zavarba jönni.
-Öhm,ez...segít. Megörökítem itt ami részlet,foszlány felrémlett bennem,aztán segítséggel teljes emlékké egészíthetem ki.
Elgondolkozva hümmög egyet,de további társalgásunkat megszakítja a belépő maknae.
-JungGi?-lepődik meg,miközben levágja magát párja ágyához.-Jobban vagy?
-Azt hiszem.-biccentek bizonytalanul,és a befejezett rajzzal teszem helyére a füzetet.
-Miért,mi történt veled?-nyílnak tágra a barátnőm szemei. Valóban,ő nem tudhatott az egészről a műtéte miatt. Kook halk magyarázatba fog. Nekem a doktor elhadarta a történteket félig eszméletlen állapotomban,így valamennyire tisztában vagyok a helyzettel.
-Sajnálom.-meglepetten pillantok Taere,aki idő közben,észrevétlenül kinyitotta a szemeit.-Ha nem zaklatlak fel,talán nem...
Elakad,amint ajkaira teszem a mutatóujjam.
-Ne okold magad,mikor nem tehetsz róla. Rengeteget segítettél azokkal az emlékekkel.-dőlök hátra,miután arcára simítok.-Úgy érzem,már közel járok a teljes igazsághoz.

No More Dream 2.: 10.fejezet

Pattanásig feszült

/Tae szemszög/
-JungGi!-kapom el ijedten,de nem reagál a szólongatásra.-Basszus...-egyik kezem hátához támasztom,majd lábaihoz hajolok és a karjaimba emelem. Nem eshetek kétségbe. Kis termetének köszönhetően könnyedén elbírom,s gyors léptekkel indulok vissza a kórházba. Az én hibám,túl sokat mondtam egyszerre...
Néhány perc múlva befordulok az utolsó sarkon,és a levegőt kapkodva lelassítok kicsit. Végül nekivágok a hátralevő távnak az épület bejáratáig,mikor megérzem,hogy megmoccan. Aggódva pillantok le fájdalmat tükröző arcára. Szemhéja továbbra is csukva marad,miközben összehúzza magát.
-Segítsenek!-kiabálok oda az ajtón kirohanó ügyeleteseknek,akik a bajt látva sebesen közelednek felénk.
-Sajnálom...-suttogom Giyának,mielőtt odaérnének hozzánk.
-Értesítjük a kezelőorvosát,az ellátása után pedig visszaszállítjuk a kórterembe. Jobb lenne,ha ott várna rá.-hadarja határozottan egy fiatal férfi,mire bólintok,és felé nyújtom a törékeny testet. Velük együtt sietek be az épületbe. A kései óra okán kihalt a földszint,a portáson és rajtunk kívül nem tartózkodik itt senki más. Idegesen,tőlük nem messze figyelem amint megérkezik a szakember is. Utasításai szerint egy hordágyra emelik,majd gyenge pulzusa ellenőrzése után óvatosan egy megfelelő helység felé tolják rajta a lányt. Épp előttem haladnak el vele,mikor ajkai hirtelen elnyílnak,én pedig elcsípem a nevet,amelyet erőtlen hangon mond ki:
-BaekHyun...
Leblokkolok,és meredten bámulok távolodó alakja után. Rémálma lenne? Ha azok az emlékei visszatérnek,akár csak egy részük...Kezdettől fogva attól tartottam,hogy maradandó idegi sérülést fog elszenvedni,ha nem képes feldolgozni az akkor történteket...
Gépies mozgással indulok az emeletre,hogy a tanács szerint az ágya mellett várakozzak rá. Belépek és megnyugodva észlelem,hogy Kook és Rin már alszanak,ugyanis legkevésbé sincs kedvem beszélni a történtekről. Halkan elhelyezkedem a szokásos széken,és fejemet lehajtva várakozásba kezdek. Anyukám szavai jutnak eszembe,amelyekkel kölyökként nyugtatott:"Egy hosszú rossz időszak egy még hosszabb boldog hírnöke." Több eseménytelen óra után erre a mondására gondolva merülök álomba.

/Kook szemszög/
Kora reggel azonnal felriadok,mikor az ápoló megérkezik Rinért. Látom a kétségbeesést és a bizonytalanságot az arcán,ezért nyugtatni kezdem.
-Mi lenne,ha ott várnálak? Így mikor kihoznak,rögtön láthatlak.-mosolygok biztatóan.
-Megígéred?-emeli rám félő tekintetét.
-Meg.-fölé hajolok és homlokon csókolom.-Minden rendben lesz.

Felsóhajtok,és a folyosón lévő várakozásra szánt székek egyikére vágom le magamat. A doki elmondása szerint a beavatkozás két és fél,legfeljebb három órás lesz. Nem tudom hogy fogom kibírni ép ésszel,de akármi lesz is a vége,mellette leszek.
Idegőrlő,állapítom meg magamban rengeteg idő elteltével,már nem sokáig bírom cérnával.
-Rég láttalak.-hallom meg az ismerős hangot közvetlenül mellőlem,mire a bambulást megszakítva felpillantok az érkezőre.
-Szia,Sehun.-mosolyodom el meglepetten,miközben Exos barátom helyet foglal mellettem.

/Tae szemszög/
Néhány óra alvás után ismét felébredek,és ajkaimat harapdálva szuggerálom az ajtót. Riniet már jóval korábban elvihették,a maknae pedig nyilván vele tartott. Unottan sétálok ki a fürdőszobába arcot mosni és felfrissíteni kicsit magamat,majd sokkal éberebben ülök vissza. Nem kell sokat várnom már,percekkel később nyílik az ajtó,és két nővér betolja JungGit. Egyikőjük az ideiglenesről átemeli a saját ágyába,majd az infúzióval kezd foglalkozni.
-Belső vérzése volt.-intézi hozzám szavait a másik,idősebb nő.-Amikor a baleset után idehozták,nem tapasztaltunk erre utaló tüneteket,egészen tegnapig nem is tudtunk a kívülről nem látszó seb létezéséről.-sóhajt.-A doktor úr megfelelően ellátta,és az ő határozata szerint a kishölgy hazatérhet az előzőleg kitűzött időpontban. Éjszaka mesterségesen altatásban tartottuk...Az ájulást feltehetőleg az okozta,hogy a zaklatottságától felerősödött az addig gyenge vérzés,ezért szédülhetett ennyire...-magyarázza,majd elgondolkodik,mit is hagyhatott ki.-Abba pedig-mutat az infúziós zacskóra-,a fájdalomcsillapító oldatát tettük. Ha magához tér,a mai napon még semmiképpen nem szabad lábra állnia.
-Értem...köszönöm.-pislogok hálásan.
A nővér elmosolyodik,s az ajtóban állva még visszaszól:
-Vigyázzon rá.-majd fiatalabb társa kíséretében kilép a folyosóra.
Úgy lesz,felelek magamban és JungGit kezdem fürkészni. Sápadt,de az arckifejezése békés. Kisimítok homlokából egy kósza tincset,majd a kezeimre támasztom államat. Az emlékeivel kapcsolatos aggodalmaim ismét felötlenek bennem,miközben várni kezdek,hogy ismét rám emelje átható tekintetét.

/Kook szemszög/
-Honnan tudtok a helyzetről?-kérdezem kíváncsian,Sehun pedig készségesen felel.
-Jimin szólt,hogy szerinte szükség lenne egy kis támogatásra.-mosolyog,míg magamban hálát adok hyungnak,amiért gondolt ilyesmire.-Mióta van bent?-pillant ezután a műtő ajtajára.
-Rég.-nézek én is abba az irányba,és alig hiszek a szememnek,amikor a nyitódását vélem felfedezni. A főorvos körbetekint a folyosón,majd a fehér gumikesztyűt az asszisztense kezébe nyomva hozzánk lép.
-A műtét...-az adrenalinszintem a magasba szökik,amiért nem tükröz semmit az arca,de hamar folytatja a bejelentést.-...sikeres volt.

No More Dream 2.:9.fejezet

Kín(os).

/Tae szemszög/

Az ötletem felvetése után mosolyogva várom Giya reakcióját,de a telefonom rezgése megakadályoz benne.
-Kook?-emelem fülemhez a hívást fogadva és a szemem sarkából látom,hogy a szomszéd ágyról Rinie tekintete az arcomat fürkészi.
-Pár perc és ott vagyok.-mondja közömbösnek tettetett hangon,de sokévnyi ismeretség után könnyen megállapítom belőle,mennyire ideges.
-Rendben,szólok neki.-közben biztatóan mosolygok az aggódó tekintetű lányra.-De hogyhogy nem őt hívtad?-kérdezem szemöldök ráncolva.
-Nem tudtam,hogy alszik e...Tudom,hogy nyűgös,ha felébresztik.-tudom,hogy elmosolyodott a vonal másik végén.
-Mindig elfelejtem,hogy ilyen kis figyelmes vagy.-vigyorgok.-Akkor később.-megszakítom a hívást,majd Rin felé is fordulok.
-Nemsokára itt lesz.
-Köszi.-biccent ajkát harapdálva majd visszafordul az ablak felé. Sajnálom őt,látszik a szemein,hogy nem aludt túl jól. Még nem láttam ilyen gondterheltnek. Jobb lesz,ha sietsz...-üzenem gondolatban a maknaenak,majd JungGira emelem a tekintetem.
-Mennyi rá az esély,hogy kikérőt szerezzek?-kacsintok,majd kisétálok a folyosóra. Miután mondta,hogy zavarja a bezártság,elhatároztam,hogy kicsalom innen a mai napra. Persze,ehhez a doki engedélye is kell.Bekopogok az irodába,a határozott "Tessék."után be is lépek a helységbe.
Néhány perc múlva sóhajtva battyogok vissza a kórterembe. A fejemben a férfi szavai visszhangoznak vészjóslón. "A beteget szigorúan legkésőbb este 10 óráig épségben hozza vissza..." "Ne terhelje le túlságosan emlékekkel,és figyeljen a fizikai állapotára is..." "És semmiképp ne keltsenek feltűnést,ritka esetekben engedek meg csak ilyesmit..."
-Nem kicsempészni akarom Koreából,csak felvidítani kicsit.-mormogom magamban.
Mikor benyitok,megkönnyebbülten veszem észre,hogy Kook is megérkezett. Lepacsizok vele,majd leülök Giya ágyának szélére.
-Jobb lesz,ha kettesben hagyjuk őket...-suttogom,majd elújságolom az engedélyt,mire felcsillan a szeme.
-Köszönöm!-ül fel azonnal és kezét az enyémre simítja,amitől azonnal zavarba jön és inkább elsiet a helységhez tartozó fürdőszobába felvenni az utcai ruháját és rendbe szedni magát.

-Jesszus,de rég sétáltam csak simán az utcán.-mosolyodik el szélesen,mikor végre kiérünk az épületből.-Köszönöm.-ismétli meg magát vagy ezredjére,mire nevetve mellé lépek és kézen fogom.
-Menjünk.

/Rinie szemszög/
Még csak pár perce érkezett meg,de már is sokkal nyugodtabb vagyok. Nem tudnám szavakba önteni,de annyira más,amikor magam mellett tudhatom.
-Nem lesz semmi baj. Jó kezekben vagy.-simogatja a karomat,érintése nyomán kellemesen kiráz a hideg.
-Ühümm.-biccentek elhúzva a számat,de elmosolyodom,amikor fölém hajolva hosszasan megcsókol.-Ha hazamegyünk,rá kell venned Jint,hogy csináljon nekem valami finomat. És sokat. Borzalmas a kórházi koszt.-hadarom elpirulva,csak hogy a témát tereljem.
-Mindenképp.-kuncog.-Sőt,csinálok majd neked csokis sütit~.
-Nem is tudtam,hogy tudsz.-pislogok meglepetten.
-Hyung még nagyon régen megtanította. Azt mondta,jól jöhet a lányoknál.-eyesmileol,én pedig napok óta először nevetek fel őszintén.

~Késő délután~
-Reggel korán kell kelned...Jobb lenne,ha most megpróbálnál aludni.-tanácsolja Kook,miután órákat fecsegtünk. Minden témát érintettünk,a másnapot kivéve.
-Itt maradsz,ugye?-kérdezek vissza aggódva,mire bólint.
-Persze,egészen,amíg...
-Értem.-erőltetek halvány mosolyt. Nem kényszerítem,hogy befejezze a mondatot,úgy is tudom mire céloz,és nehezére esne kimondani.
-Aludj jól.-csókol homlokon,majd felkel,hogy a nap lemenő sugarait kizárva elhúzza a függönyt,majd visszaül mellém,és ujjait összefonja az enyéimmel.
-Szeretlek.-suttogom,miközben lehunyom a szememet,és a műtét sikerességéért imádkozva szinte azonnal elnyom az álom.

/Giya szemszög/
-Merre menjünk most?-kérdezem Taet félbeszakítva,aki sejtelmesen elmosolyodik.
-Még van egy hely,ami szerintem tetszene.
Tovább követem hát Szöul sétálóutcáin,amik ebben az időpontban szerencsére nem túlzottan forgalmasak. Lassabban haladunk nekem köszönhetően,ami kicsit zavarba hoz,de úgy látszik,őt nem zavarja.
-Szóval,hol is tartottam...
-NamJoonnál.-emlékeztetem mosolyogva. A terve szerint sorra taglaljuk a banda tagjait,így elevenítve fel a róluk kialakított képemet.
-Ja,tényleg,szóval RapMon. Mint korábban mondtam,a leaderünk. Ha a menedzserünk nincs a közelben vagy nem olyan dologról van szó,akkor minden esetben ő a főnök. Igaz,hogy ezt nagyon élvezi...-vigyorodik el.-De tényleg jól a kezében tartja a dolgokat. Vészhelyzet esetén megőrzi a hidegvérét,de a hétköznapokban ugyanolyan idióta,mint bármelyikőnk. Általában ő oltja le Jimint,ha túlteng benne az egoizmus.-kuncog gonoszan,ránézve pedig kellemes érzés látni,hogy a szavai mögött milyen szeretetteljes arccal beszél a barátairól. Azok alapján,amit eddig elmondott,valóban egy kis családként lehetne definiálni a társaságot. Bár folyamatosan zavarban vagyok az emlékek elvesztésével járó tudatlanságom miatt,jó tudni,hogy tartoztam...illetve,tartozom valahova,Rinievel együtt.-Nos,kihagytam valakit?-kérdezi még egy kanyar megtétele után
-Eddig volt JungKook,J-Hope,Jimin,Jin,Suga,most NamJoon...-sorolom visszagondolva.-Már csak magadról nem meséltél,igaz?
-Ühümm.-mosolyog,miközben rám adja a kabátját.-Lassan 9 óra,kezd hűvösebb lenni,már lement a nap...-magyarázza a hajába túrva. Már feltűnt,hogy mindig ezt a mozdulatot ismétli,amikor zavarba jön.
-Köszönöm.-fonom szorosabbra kezeink szorítását és rámosolygok,majd követve tekintetét előre nézek,és elakad a lélegzetem.
-Jól néz ki,ugye?-kérdezi elégedetten,miközben közelebb sétálunk a vízparthoz.-Egyszer mindenképp el akartam jönni megnézni veled.
-Nagyon szép...-ámuldozom tágra nyílt szemekkel,miközben a híd fényjátékát csodálom. Olvastam már erről a helyről. Elég elterjedt a helyiek körében is a Han folyón lévő esti látványosság,élőben pedig még gyönyörűbb.
Percekig hallgatunk a gondolatainkba burkolózva,folyamatosan fogva egymás kezét.
-Szóval,te...-szólalok meg bizonytalanul. Felsóhajt,látszólag azt se tudja hol kezdje.
-Mi...a koncerten találkoztuk először,mindannyian. Azt a fellépésünket szabotálták,fegyveresekkel. Többek között titeket is láttunk megsérülni...-köszörüli meg a torkát,a szavakat keresgélve.-És segíteni akartam rajtad. Azt hiszem,már akkor beléd szerettem.-mosolyog a fényjátékba,és az emlékekbe meredve,a fejem pedig sajogni kezd. Elég hihetetlen dolgokat mond,de igyekszem minden egyes szavát hinni.-Onnan kezdve nálunk laktatok Rinnel,és amikor felgyógyultatok a sérülésekből...-ismét elakad,a fájdalmam pedig tetőfokára hág.-Egy este,kimentem a fürdőbe,és az én hibámból téged...-elakad,könnyezni kezd és elfordítja a tekintetét.
Erősen szédülök,meg kell kapaszkodnom benne. Hirtelen hullámokban jön a kín és nem akar szűnni.
-Jól vagy?-kérdezi ijedten és erősen tart,de nem tudok válaszolni. "Igen",felelném legszívesebben,vagy legalább bólintanék,de egy másodperccel később eszméletemet vesztve csuklok karjaiba.

No More Dream 2.: 8.fejezet

Limonádé és Bangtan Boys

/Tae szemszög/
-Én...-alig tudok megszólalni,csak nézem enyhén sápadt,szép arcát,amin most könnyek gördülnek le.-Persze,hogy segítek,ez természetes.-motyogom,és szembe fordítva magammal lágyan megtörlöm szemeit.-Ne sírj...
 Bizonytalanul bólint,és fejét vállamba fúrja. Átkarolom derekánál,egészen addig nem engedem el, míg a szipogást is abba nem hagyja. Ezután egy ujjammal megemelem állát,és ismét szemeibe fúrom tekintetem. Legszívesebben enyhén elnyílt ajkai után kapnék,és minden gondolatomat belesűríteném a csókba. Sosem voltam a szavak embere,de szeretném éreztetni vele,hogy mellette vagyok.,hogy nincs miért aggódnia. De nem tehetem. Elképzelni sem tudom,miért küldött el először,de nem követhetem el még egyszer azt a hibát,hogy egyedül hagyjam. Mert törékeny,akárhogy tagadja. Végül csak ajkamat harapdálva arcára simítom kezeim és felsóhajtok.
-Most már menjünk be,meg fogsz fázni.-megvárom,hogy ismét belém karoljon és csendben visszalépkedünk a kórterembe.

/Giya szemszög/
-Rinie?-torpanok meg ijedten meglátva síró barátnőmet. Kezeivel eltakarja arcát,a telefonja az ölében.Odaszaladok az ágya mellé és hajára simítom a kezemet.-Rosszul vagy?Szóljunk a nővérnek?
-N-nem...-érkezik a szaggatott válasz,mire lefejtem ujjait arcáról,meglátva könnyes szemeit.
-Mi történt?-kérdezem lehalkítva hangomat és aggódva fürkészem. Szó nélkül az éjjeliszekrényre nyúl,és egy röntgenképet nyom a kezembe,majd belefog a magyarázatába.
-Istenem...-suttogom elhűlve,miután végig hallgattam.-Nem lesz semmi baj.-ölelem magamhoz és hagyom,hogy a vállamon zokogja ki magát.
Hosszú percekbe telik,mire megnyugtatom,és ismét a gyógyszerek okozta álomba merül.

/Jimin szemszög/
Csendben surranok le a konyhába egy kis innivalóért,legnagyobb meglepetésemre a késő délután ebédelő maknaeval találom szembe magamat.
-Jó étvágyat.-biccentek felé vigyorogva,mire a pálcikát egy pillanatra sem elengedve táplálja tovább magába a tésztát.
-Rohadt szomjas vagyok.-támaszkodom meg a pultra.-Asszem csinálok egy limonádét.-csillan fel a szeme,és máris könyékig merülök a hűtőben citrom reményében.-Kérsz te is?-egy helyeslésnek vehető,teli szájas hümmögés érkezik válaszul. Halkan dúdolni kezdek,és a műanyag eszközt is előhalászva nekiállok kifacsarni a gyümölcsöt.
Már a megfelelő kancsó keresésénél tartok,mikor megcsörren a mobilja. Hátranézek a vállam fölött és látom,ahogy elkerekedik a szeme a képernyőre nézve,majd gyorsan fogadja a hívást.
-Ilyen,ha az embernek barátnője van...alig tud levegőt venni nyugodtan...-motyogom kuncogva úgy,hogy biztosan ne hallja meg,majd befejezem az innivaló elkészítését.
A legfiatalabb tag hirtelen felpattan és kitrappol a konyhából,sőt,még az ajtót is becsukja maga mögött.
-Már hyung sem hallgathatja a beszélgetéseket,hm,Kook...?-folytatom vigyorogva a motyogást,és töltve magamnak egy nagy pohárral belekortyolok a művembe.-Aigoo,ez király lett.-konstatálom elégedetten és két pohárnyi elpusztítása után kézbe veszem a kancsót,hogy az asztalhoz lépve töltsek eggyel JK-nek is. Pont végzek is vele mire visszaér,így a kezébe nyomom.-Tök hűsítő,szóval...-elhallgatok,amint meglátom fátyolos tekintetét.-Mi a baj?-komorodom el.
A kancsót szorongatom végig,mialatt könnyeivel küszködve elhadarja Rinie hívásának témáját,de mikor a lényeghez ér,megremeg a kezem. Végül közli a műtét kockázatát. Leblokkolok,és elernyesztem addig megfeszített izmaimat.
-Hogy mi?-kérdezek vissza meglepően kaparó torokkal,a még félig teli üvegkancsó pedig egy pillanattal később ezer szilánkra robbanva landol a padlón.

~Másnap reggel~
-Várj már!-kiáltok Kook után,és megragadom a vállára kapott sporttáskánál fogva.
-Értsd már meg,oda kell mennem,ott kell lennem egészen amíg el nem viszik...
-Tudom.-vágok a szavába.-De nem igazán gondoltad át a dolgokat.-mosolygok,majd értetlen tekintetét látva megmagyarázom.-Miért,talán törött kézzel szándékozol vezetni?
-Hát...-biggyeszti le ajkait és kétségbeesetten néz,mire felnevetek.
-Ne aggódj,elviszlek.-veregetem hátba és a táskáját átvéve az autó felé biccentek.
-Köszi,hyung.-sóhajt,és gyorsan beül az anyósülésre. A csomagját hátrateszem és bevágom magam a volán mögé,majd a kulcsot elfordítva a gázra lépek.

/Giya szemszög/
Lassan nyitogatom a szemeimet,és nyújtózom egyet. A kezem sajog egy picit,a fejem azonban stabilan bírja a strapát. Ez volt az első éjszaka,hogy álmomban nem jelent meg a kezek foszlánya,csak kellemesebb töredékek. Balra fordítom a fejemet. A kezein alvó Tae látványa halvány mosolygásra késztet. Kezembe veszem a füzetet és körvonalazni kezdek egy újabb képet. Egy hosszú úton lehettünk. Megérzésem szerint inkább visszafele tartottunk valahonnan. Meleg volt,be volt kapcsolva a klíma a kocsiban.  Gyorsan lerajzolom amíg emlékszem az álomra,aztán elégedetten simítom meg az ébredező fiú fejét.
-Jó reggelt.-erőltetek magamra mosolyt amint felemelkedik.
-Neked is.-ásít egyet,majd szemeit megdörzsölve hátradől a széken.-Már csak két nap,ugye?
-Ühümm.
-Akkor addig épp elég időnk van ahhoz,...-ujjaival megigazítja haját miközben ásít egy utolsót.-...hogy megismertesselek a kis családunkkal,másnéven a BTS-sel.-kacsint,majd kis gondolkodás után javítja magát.-Ismét.

No More Dream 2.: 7.fejezet

Támaszok.

Egy éles,sípolásra emlékeztető hanggal hasít a fejembe a fájdalom. A doki jól gondolta,ez talán mindig fel fog lépni ha az emlékeimben kutakodok. Felsóhajtok,a füzetet becsukom majd az éjjeliszekrényre helyezem. Unottan tekintek körbe a kora-délutáni napfénnyel megvilágított szobában,és újra meg újra felötlik bennem a vörös hajú fiú gondolata. A nevén kívül csak az rémlik,mennyire fontos nekem. Ironikus,hogy a szerelem érzése talán felülkerekedhet az amnézián. Magamat is meglepem ezzel a gondolattal. "Szerelem",hogyne...Mégis kinek kéne olyasvalaki,aki elvesztette a -többek között- vele kapcsolatos emlékeit? Kész csoda volna,ha ennek ellenére is érezné ugyanazt a kötődést.
Megrázom a fejem,és halkan szuszogó barátnőmre téved a tekintetem. Mint már annyiszor egészen kiskorunk óta,ezt a csapást is együtt szenvedjük el. Rinie nem pesszimistaként áll a történtekhez,hanem a felépülésére koncentrál. Ebben még Kook is a segítségére van. Biztos vagyok benne,hogy pár hét múlva már rendben lesz. Az én hazaengedésemet követő napon neki is engedélyezték,hogy otthon folytassa a gyógyulását. Ezt követően elkezdhet járni a gyógytornára. Mégsem csügged. Én sem adhatom fel. A rossz emléket félreteszem egy időre.Egyenlőre arra fogok koncentrálni,hogy fokozatosan kiegészítsem teljessé a tudatomban a homállyal fedett időszakot.

Észre sem veszem a belépő alakot,amíg meg nem hallom enyhe zihálását,miközben az ágyam elé lép. Meglepetten fordulok felé,és nézek egyenesen sötét íriszébe.
-Szia.-suttogom halványan elmosolyodva. Az Ő segítségével menni fog.

/Tae szemszög/
-Szia.-bámulok. Jöttem ahogy csak tudtam,most mégsem merek közelebb menni hozzá. Nem akarom még egyszer megijeszteni.-Hogy érzed magad?
Ennél idiótább kérdést fel sem tehettél volna,gratulálok...Egy kórteremben kell gubbasztania,nyilván olyan jó kedve van,hogy legszívesebben futna két kört a kórház körül...-korholom magam gondolatban,de ő minden gúny nélkül válaszol:
-Már jobban. Csak a bezártság zavar.
-Lábra tudsz állni?-kérdezem hirtelen,mire értetlenül,de bólint.-A folyosóról nyílik egy erkély,ha gondolod,kimehetnénk levegőzni. Legalább Rint sem zavarnák.-magyarázom,mire biccent. Kisétálok az ajtó mellett ácsorgó ügyeletes nővérhez,majd az engedélyt megkapva felsegítem JungGit.-Nyugodtan karolj belém.-pillantok le rá eyesmileolva. Kicsit elpirul,de készségesen megkapaszkodik és bár lassan,de kijutunk a szabad levegőre.


/Rinie szemszög/
Kopogásra ébredek,mire kómásan megdörzsölöm a szemeimet s nehézkesen oldalhelyzetből a hátamra fordulok.
-Igen?-szólítom be az érkezőt,és furcsa módon elkomorodott arccal lép be a doktor,aki a vizsgálataimat szokta végezni.-V-valami baj van?-kérdezem hirtelen jött ijedtséggel.
-Nyugodjon meg,kérem.-int le a szakember és helyet foglal az üresen álló széken.-A röntgen eredményét hoztam.-nyújtja át a kezében szorongatott lapot,és közelebb hajolva magyarázni kezd.-A gerincvonal legérzékenyebb területe szépen regenerálódott,ennek alapján tudjuk,hogy nem kerül tolószékbe.-magyarázza ujjával az adott területre mutatva,mire ajkamat beharapva bólintok. Érzem,hogy most jön az a rész,aminek már kevésbé fogok örülni.-Az alsó területen azonban felfedeztem egy kisebb nyílást. Szerencsére olyan ponton van,ami nem érint idegi pályát,de mindenképp műteni kell.-fejezi be mondandóját. Elkenődve bólintok.-Két nap múlva,egy altatásos beavatkozásról lenne szó. Ne aggódjon. Sokszor végeztem már el ilyet.-nyugtatgat felemelkedve a helyéről.
-Mi a kockázata,ha esetleg nem teljes a siker?-teszem fel a kérdést a torkomban dobogó szívvel.
-Nos,az...-vakarja meg tarkóját,majd egy nagy sóhajtást követően válaszol.-Mivel közel egy magasságban van a méhhel,elképzelhető,hogy kudarc esetén később nem vállalhat gyermeket.-szó nélkül bólintok.-Mindent meg fogok tenni.-teszi hozzá a doktor majd elhagyja a kórtermet.
Visszafojtom feltörni készülő zokogásomat és a telefonom után nyúlok. Bár megbízom abban a férfiban,mégis elfog az aggódás. Muszáj tudnia róla,beszélnem kell vele. Feloldom a képernyőzárat,és Kook számát kikeresve a fülemhez emelem a készüléket.

/Tae szemszög/
A korlátnak támaszkodva lehunyja szemét és mélyeket lélegzik,miközben én becsukom magunk mögött az erkélyajtót. Nem tudom visszafogni magam,mögé lépek és némán átölelem hátulról. Egy pillanatra megremeg és érzem,hogy felgyorsul a szívverése,de néhány másodperc múlva kezeit az enyéimre simítja. Átjár a deja vu érzése,szorosabbra fonom karjaimat körülötte,államat vállára támasztom és így nézek le a kórház mellett terülő park zöldellő fáira.
-Segíts nekem...-szólal meg halkan percekig tartó hallgatás után,és arcát fürkészve észreveszem a szemében csillanó könnyeket.-Segíts nekem emlékezni.

No More Dream 2.: 6.fejezet

Rajzok.

Egy hét eltelt. Az éjszakáim ugyanolyan pokoliak,napról napra újabb emlékfoszlányok bukkannak fel álmomban. Az orvos szerint ez pozitívum,én azonban csak azt érzem,hogy közelebb sodródok az idegösszeroppanás szakadéka felé. Olyan,mintha az a bizonyos időszak egy festmény lenne,amit az elkészülte után,de még a megszáradása előtt elmaszatolt volna az alkotója. Felrémlik egy érzés,hely vagy illat,de sosem tudok visszaemlékezni,ki vagy mi miatt keletkezett bennem a pillanat emléke. Tegnap meglátogatott a doktor által korábban említett terapeuta. Riniet újabb vizsgálatra küldték még a megérkezte előtt,így nyomasztó volt számomra,ahogy a 40-es éveiben járó nő majdnem 2 órán át kérdezgetett mindenről,miközben csak ketten tartózkodtunk a kórteremben. Iszonyatosan hasogatott a fejem egész idő alatt,ezért napi egy szemes adagolásra feliratott számomra egy erős fájdalomcsillapítót. Elmondása szerint a sok megerőltetéstől később is felléphet majd tünetként a fejfájás. Kezelésként pedig nálam hagyott egy füzetet,azzal az utasítással,hogy bármilyen momentum felrémlik a koncert óta történtekből,azt rajzoljam le,szükség esetén megjegyzéseket is írjak hozzá. Így könnyebb lesz "kiegészíteni",megfejteni valaki segítségével a részleteket,amelyek eszembe jutnak. Továbbá...elrendelte,hogy még 3 napig bent tartsanak megfigyelésre. Úgy magyarázta,azért,hogy megbizonyosodjon, nem esik e vissza az idegrendszerem állapota a rajzolgatós módszer miatt.
-Szeretnéd,hogy átadjak valamit Taenek?-lép az ágyam mellé Kook,mire összerezzenek. El is felejtettem,de ma engedik haza azzal másik fiúval,NamJoonnal együtt.
-Megmondanád neki,hogy...majd nézzen be?-emelem tekintetem a kedves tekintetű srácra,aki elmosolyodva bólint egyet,majd visszalépdel Riniehez,és szomorkásan búcsúzkodni kezdenek. Akármennyire megijesztett az a bizonyos emlék,ami Taevel kapcsolatosan ugrott be,egy megmagyarázhatatlan okból mégis hiányzik. Felsóhajtok,majd a térdeimet felhúzva a takaró alatt,rátámasztom a kemény borítójú füzetet és nézegetni kezdem az elkészítetteket. Hobbiból eddig is szívesen foglalkoztam rajzolással,így sikerült egész pontosan megörökítenem,ami megjelent a lelki szemeim előtt.
A borítóra hangul jegyekkel felírtam:Emlékeim. Az első oldalra egy szobarészletet ábrázoltam. Tudom,hogy a koncert után nem sokkal kerülhettem ide,de hogy hogyan vagy miért arról fogalmam sincs,legalábbis egyenlőre. Szöget ütött a fejemben,hogy azon a borzalmas emléken nem ezt a helységet láttam...
A következő lapra a virágzó kertet rajzoltam,mintha ülő helyzetből figyelném,szorosan a házfalnál,a teraszról. Emlékszem hogy volt mellettem valaki,mikor ezt láttam,de valami azt súgja,hogy nem TaeHyung. És kora reggel lehetett. Fontos dolgokról beszélhettem vele. Csak azt tudom,hogy megnyugtatott...Annyira zavaró,hogy homályosan rémlik.
A maknae elhagyja a szobát,Rin pedig sóhajtva elfordul az ablak felé. Egész nap álmos a gyógyszerek hatására,így nem kételkedem benne,hogy néhány perc múlva csak az egyenletes légzését hallom majd.

 /NamJoon szemszög/
-RapMon!-ugrik hozzám HoSeok,amint nagy nehezen becipekedünk Kookkal az előszobába,és rögtön ajánlkozik,hogy támaszkodjak csak rá. Hálás biccentéssel fogadom el a segítségét,ugyanis gipsszel a lábamon elég sokáig tartana felérni az emeletre.
-Add csak ide.-mosolyog Jimin a legfiatalabb tagra,és a törött kezén lévő kötésre ügyelve leveszi válláról a sporttáskát,majd az enyéimmel kiegészítve felviszi a szobáinkba,mert állítása szerint az ilyesmit csak rá kell hagyni az izmos emberekre. Legalábbis ezt hajtogatja közben.
-A többiek?-nézek körbe a nappaliban.
-Tae odafent kuporog,YoonGi meg mostanában a fél napot kint tölti. Kezdek aggódni,hogy egy Suga-alakú kopás lesz a házfalon.-vigyorog Jin.
 -Nagyon humoros,hyung.-lépked hozzánk az említett a teraszról betérve,majd a szokásos álmos pillantásával végigpásztáz minket.-Rendben vagytok?
-Persze,még pár hét így,és teljesen összeforr a csont.-bólogatok. Szándékosan hanyagolom a kifejezést,hogy "minden oké",mert az azért túlzás. Ketten a kis családunkból még mindig kórházban sínylődnek...

/Kook szemszög/
Otthagyom a beszélgető társaságot,és inkább Tae felé veszem az irányt. Az emeletre érve összetalálkozom a szobámat éppen elhagyó Jiminnel.
-Leraktam az ágyad mellé.-vigyorog,hiszen imádja hangsúlyozni,hogy ő azokkal a karokkal mindent elbír. A lépcső tetejéről még visszaszól.-Jó,hogy hazajöttetek végre,öcsi.
Mosolyogva pillantok alakja után. Hiányzott már az itthonlét,a megszokott környezet,amelyet a turné óta nem láthattam,de ha tehetném volna mégis Rinie mellett lennék. Felsóhajtok,miközben kezemet a kilincsre helyezem. Meglátogatom majd,amilyen gyakran csak lehet.
-TaeTae...-nyitok be az ajtón,s hunyorogva pillantok körbe a félhomályos helységben.-Minek húztad le a redőnyt fényes nappal?
-Mert kiég a retinám.-motyogja unottan az ismerős hang,mire fejcsóválva belekezdek a mondandómba.
-Pedig kénytelen leszel beletörődni,ugyanis a kórteremben is besüt a nap az ablakon.
-Miért mennék oda most?-ül fel az ágyban hirtelen,arcára kiül a meglepettség.
-JungGinak hiányzol. Azt kérte,"majd nézz be."
-Nem értem.-túr hajába és kikászálódik a takaró alól,félmeztelen és alsógatyás testét láttatni engedve elém lép.-Ő maga küldött el.
-Meg kell értened,hogy milyen helyzetben van,mennyire zavaros most minden...-húzom el a számat.-Segíteni szeretnél neki,nem?
-Mindennél jobban.-csillan fel a szeme.-De...még mindig nem tudom,hogyan.
-Egyenlőre öltözz fel és told be a seggedet a kórházba.-vigyorodom el.-Szüksége van rád.-kacsintok,majd intek egyet és elégedetten sétálok át a saját szobámba. Mielőtt bezárkóznék látom,hogy immár fedett felsőtesttel elindul a folyosón,nem sokkal később pedig meghallom sietős trappolását a földszinten.

/Giya szemszög/
Egy darabig csendben figyelem alvó barátnőmet,majd visszafordítom tekintetem a füzetre. Bekönnyesedik a szemem,ahogy a leghátsó oldalra lapozok benne. Ide rajzoltam először,és a helye sem véletlen. Ezt nem szeretném megmutatni lehetőség szerint senkinek.
Az eddigi legrosszabb emlékképem ábrázolja. Két kart,amelyek közül az egyik erőszakosan szorítja a másik csuklóját. Fájdalmasan ismerős és valósághű. Biztos vagyok benne,hogy a múltban megtörtént. És nekem ki kell derítenem,miért.

No More Dream 2.: 5.fejezet

/Giya szemszög/
Választ várva pislogok meglepettséget tükröződő arcára. Tisztában vagyok vele,hogy a telefonomban többek közt az összes Bangtan tag száma szerepelt,és ez még egy lapáttal tett az értetlenségemre.
-A koncert...már elmentünk rá.-nyögi ki Rinie nagy nehezen,én pedig mukkanni sem tudok.-Ott találkoztunk a srácokkal. Mi...mindannyiukat ismerjük.
Hümmögök és elfordítva róla a tekintetem az ölembe bámulok.
-Várj,arra emlékszel mit csináltunk a koncert előtti nap?-szólal meg Rin hirtelen ismét,én pedig szemöldökráncolva bólintok.
-Persze,akkor...azt hiszem akkor beszéltem utoljára a szüleimmel.-harapom be ajkaimat.-Én...tényleg nem emlékszem mi volt utána.
-Király!-lelkesedik,majd megütközésem látva magyarázni kezd.-Mármint,akkor máris tudjuk,honnan kezdődik a felejtésed. Nincs más dolgunk,mint apránként mindent elmesélni,jobban mondva egy bizonyos személynek kéne...Ha már itt tartunk,merre van Tae?
-Elment.-suttogom.-Elküldtem.
-Mi?De mégis miért?-pislog meglepetten,mire csak megrázom a fejemet.
Úgy döntök,magamban tartom a borzalmas emléket,ami felszínre tört az amnézia homályából. Talán a baleset előtt sem beszéltem senkinek róla,mit tett velem,így most végképp nem fogom még jobban összekuszálni a szálakat.-Hm.-húzza el a száját barátnőm. Mintha megérezné rajtam az elbizonytalanodást,határozott kijelentést tesz.-Talán most nem emlékszel a történtekre,de tudnod kell,hogy nagyon szeret téged. Bizonyította is.-nyomatékosítja,mire felsóhajtok.-És te is szeretted...
Tudom,hogy arra vár,megcáfoljam a szavait:még most is így van,az érzéseimet nem kell múltként emlegetnie. De nem visz rá a lélek,hogy megszólaljak. Túl sok most mindez egyszerre. Szerencsémre ismét nyílik a kórterem,és Kook lép be az ajtón. Megnyugodva fordulok el a másik irányba az ágyamon. Még hallom,hogy néhány percig beszélgetnek valamiről,majd elcsendesednek. Rint minden bizonnyal az erős fájdalomcsillapító altatta el.
Én azonban óráknak tűnő hosszú percekig forgolódom még,és sehogy sem sikerül megnyugodnom annyira,hogy elaludjak. Átgondolok minden új információt. Egyenlőre nem tudom hova rakni a fiút...Nem tudtam kimondani,de mélyen legbelül tudom,hogy ugyanúgy érzek iránta. De időre van szükségem. Végül felszínes,zaklatott álomba merülök.

/Tae szemszög/
Útközben fogadom BaekHyun aggódó hívását. Nagy vonalakban elhadarom neki Giya felébredését és az állapotát,a kettőnk között zajló beszélgetést szándékosan kihagyva;és nagyon igyekszem,hogy ne érződjön hangomon a letörtség. Aztán tájékoztatom Rin helyzetéről is.
-Ha bármi változás van,hívjatok nyugodtan. Akkor is,ha szükségetek lenne valamire.
-Úgy lesz,köszi...Szia,Baek.-sikerül nyugodtságot erőltetnem magamra,de rajta éreztem a lelkiismeret-furdalást. NamJoon-aki folyamatos kapcsolatban van többek közt Suhoval és Sehunnal-még a szerencsétlenséget követő nap tájékoztatott arról,hogy szerinte magukat okolják a történtek miatt,mert ők szervezték ugyebár az egészet. Ugyan...mi folyamatosan bajba kerülünk azóta a koncert óta. A sors fintora,hogy pont akkor ismertem meg a számomra legfontosabb személyt. Bárcsak ő tartana most hazafele,és én feküdnék ott helyette.

/Suga szemszög/
Már mind tűkön ülve várakozunk,mikor végre nyílik az ajtó és a megviselt arcú TaeHyung lép be rajta.
-Nos?-kérdezi óvatosan Jimin az ebédlőben levágva magát.
-Jiminnie,három napja nem aludt,adjunk neki pár órát.-teszi Jin vállára a kezét,mire az izmos tag elhúzza a száját,de biccent egyet.-És HoSeok,mielőtt ezredjére is megkérdezed,mindjárt kész a kaja.-folytatja a legidősebb tag elmosolyodva,erre J-Hope nekiáll ugrándozni,és valami indulószerűt kántálni,azzal a kezdettel,hogy "Ó,hyung levese,~Ó,Hope kedvencee~".
Örülök neki,hogy rajta sosem kerekedik felül a rosszkedv,így mindig tudjuk,kivel kell eltölteni egy kis időt,hogy oldódjon a hangulat.
Legszívesebben én is nekiállnék kérdezgetni a hazatértet,de mikor felmegy a szobájába(pontosabban a JungGival közös hálójukba),visszafogom magam és inkább a terasz felé indulok. Tudom,hogy most egyedül szeretné átgondolni a dolgokat,abban pedig biztos vagyok,hogy mindent meg fog próbálni az emlékek visszaadásában.
Elgondolkozva ülök le a fal tövébe,felhúzott lábaimra támasztott állal. Eszembe jut,amikor JungGival beszélgettem a vallomástételük előtt ugyanitt. A kert most csendesen terül el előttem,ami a mi házunkban tényleg nagyon szokatlan. Legutóbb mikor innen figyeltem,Rin rohant át rajta hangosan nevetve,egy gyerekkori képpel a kezében JungKookról,a maknae pedig egy másodperccel lemaradva,vörös,de vigyorgó arccal próbálta utolérni. Halványan elmosolyodom. Minden rendben lesz.

No More Dream 2.: 4.fejezet

Kérdések kavalkádja

/Tae szemszög/
Meredten bámulom ijedt arcát,és értetlenül rogyok vissza az ágy melletti székre.
-Mi...mi voltam én?-kérdezem óvatosan,remegő testét pásztázva. Legszívesebben a karjaimba zárnám,de nem tehetem. Tőlem fél.
-Te...te tetted.-hangja halk,és mintegy ellenőrzésképp,nyakához simítja kötés nélküli kezét. Megfagy az ereimben a vér,mikor látom,mit tapint ki. Sima bőrén pont azt a halványodó heget,amelyet még BaekHyun okozott neki. Nem merek a szemeibe nézni.
-Ez nem én...-kezdenék tiltakozni,ám eszembe jutnak a doktor szavai. Ha most megemlítem neki Baeket és a történteket,mindent el kell magyaráznom. De még nem lehet. Nem kockáztathatom,hogy ideg összeroppanást kapjon. Befejezetlenül hagyom hát a mondatot,ás ajkaimat beharapva nézek magam elé.-Jobb,ha most megyek.-jelentem ki végül szomorúan. Felállok,majd a zsebemből kiveszem a mobilját és az éjjeliszekrényre helyezem. A rendőrség a helyszíneléskor megtalálta ép állapotban,a többiek pedig rám bízták,hogy juttassam vissza hozzá.
Egy darabig esetlenül ácsorgok az ágy szélénél,majd hajamba túrva sarkon fordulok és elhagyom a kórtermet. Az ajtót becsukva magam mögött odaszólok a folyosón várakozó JungKooknak, hogy elmentem,majd értetlen tekintetét figyelmen kívül hagyva lesietek az emeletről és kilépek a kórház épületéből.
Indokolatlanul szép idő fogad odakint,nem illik a hangulatomhoz. Írok egy üzenetet YoonGinak,hogy hazaindultam gyalog,nem kell értem jönni és ne is jöjjön helyettem senki;végül előhalászom a fülhallgatómat,és a BigBang If You című számát elindítva nehéz szívvel hazaindulok. Ki kell találnom,hogy segítsek rajta,de először azt kell elérnem,hogy újra bízzon bennem.

/Giya szemszög/
Időbe telik,míg megnyugszom az emlék felszínre törése után. Nem kerülte el a figyelmemet a félbehagyott mondata,de egyenlőre nem merek semmire következtetni. Össze vagyok zavarodva,az előbbi események hatására egyre jobban és jobban.
Az órára pillantok. Rint elvileg csak este hozzák majd vissza,így órákig egyedül leszek még. Tae...biztos vagyok benne,hogy így hívják,szomorúnak látszott. Az egészben az a legérthetetlenebb,hogy miért aggódik most,ha előtte azt tette velem.
A fehér falú,rideg szoba szegényes,főként gépekből álló berendezésének pásztázása közben megakad a tekintetem az éjjeliszekrényen hagyott mobilra. Az enyém,felismerem,mégis bizonytalanul nyúlok utána. Vajon valamilyen céllal hagyhatta itt? Egy mozdulattal feloldom a képernyőzárat,és a nem fogadott hívásokat jelző értesítést figyelmen kívül hagyva bámulok tehetetlenül a menüre.Végül,egy hirtelen ötlettől vezérelve megnyitom a címjegyzéket,és olvasgatni kezdem az elmentett kapcsolatokat. Anya,apa,Shin MinRin. Ez a három név ismerős egyedül. Lejjebb görgetve elkerekedett szemekkel realizálom,hogy idolok számaival találom szembe magamat. Byun BaekHyunnál tartok éppen,amikor újra fájni kezd a fejem,ezért gyorsan lejjebb pörgetem,a jegyzék közepénél hirtelen megakadva. Érzem,hogy eszméletemet fogom veszíteni,a nővérhívót pedig nem érem el előtte időben,így a szemeim lecsukódása előtt még gyorsan elolvasom a kedvencnek jelölt nevet: Kim TaeHyung.

/Rinie szemszög/
Valóban estére jár már,mikor visszatolnak a vizsgálóból. Rengetegféleképp ellenőrizték a gerincem állapotát. Egészen eddig nem volt biztos,most azonban megnyugtatott egy idősebb szakember,hogy tolószékbe biztosan nem kell ülnöm. Az egyik csigolyám megrepedt,ezt kell majd műteni,de a velő és az idegi pályák sértetlenül megúszták,így egyéb komplikáció nem fog adódni.
Moccanás nélkül tűröm,hogy az ápolók visszahelyezzenek,egyikőjük a szervezetembe juttat egy injekciós fájdalomcsillapítót,melynek enyhítő hatása néhány percen belül érzékelhetővé is válik.
-Elnézést,nem tudja esetleg...-nézek a kedves arcú asszonyra,aki mosolyogva válaszol.
-A barátjának magam fogok szólni,kezeskedem felőle,hogy engedélyezzék az itt éjszakázását.
-K-köszönöm.-pislogok hálásan,mire az ápoló vidáman biccent,és el is siet NamJoon és Kook megfigyelésre fenttartott helységének irányába.
Azt gondoltam,JungGi már alszik,az oppáját sem látom sehol,így meglep,mikor egy csendes hang érkezik az ágya felől.
-Rinie...?-megszólítására nehézkesen elfordítom a fejemet az irányába. Az ablakon beszűrődő holdfény épp eléggé megvilágítja az arcát ahhoz,hogy lássam ködös tekintetét. Talán nincs teljesen tudatánál. A folyosón halottam két doktor beszélgetését arról,hogy délután ismeretlen okok miatt órákig eszméletlen volt. -A koncertre...mikor indulunk?

No More Dream 2.: 3.fejezet

Csalóka tudat.

-N-nem értelek...-habogom zavartan.
-A nevemen szólítottál!-vigyorodik el lelkesen,majd kezem után kap,amit épp készülnék visszahúzni.-Tudod ki vagyok,igaz?!-könnyezik boldogan,miközben akarva-akaratlanul is erősen szorít a csuklómra.
-Én...-fogásában tartó karjára pillantok,tudom,hogy alatta már biztosan piros a bőröm. A fejembe ismét fájdalom hasít,ahogy a borzongás és a deja vu egyvelege cikázik a tudatomban.

-Ne!-sikoltom,de válaszként ismét csak egy vágás érkezik,ezúttal egyenesen a nyakamon.-Kérlek...-könyörgöm ezredjére is bekönnyesedett szemekkel,és próbálok felülni,mire még erőszakosabban,térdeivel kényszerít maradásra. Felnyögök,ahogy súlyát combjaimra és medencémre helyezi.
-Tűrd egy szó nélkül és megkímélem az életed...talán.-a hangja ridegségétől kiráz a hideg,és pont az ellenkezőjét éri el:még kétségbeesettebben küzdök a szabadulásért. Hiába. Oldalra pillantok.-Pontosan,ez lesz azzal,aki nem engedelmes. Jól jegyezd meg a látványt.-sziszegi a fülemhez hajolva.
-Eressz el...-suttogom remegő hangon,közben egyre csak meredten bámulva az ágyneműt vörösre festő,egyre csak szélesedő vértócsát.Remegni kezdek,úgy,mint még soha életemben. Örülnék ha egyszerűen elvágná a torkomat,vagy megfojtana. A gyors halált választanám,de ennél minden jobb.
A következő pillanatban pofon csattan az arcomon,majd újra csak fölém hajoló alakját érzem meg. Szinte nem is fáj. Még mindig jobb,mint amikor a kést használja. Bár már ahhoz is kezdek hozzászokni ennyi óra után.
-Jun Woo tudja,hogy rossz voltál,viseld hát el a következményeket.-már megint ez a férfi. Folyamatosan vele fenyegetőznek,mégse láttam eddig egyszer sem. Tekintetemet felé fordítom. Ahogy gondoltam. Mint minden alkalommal,most is elkomorodott arca a név kiejtése után. Alaktalan fenyegetés,amely talán mégis valós.
-Mit bámulsz?-kérdezi dühösen. Vajon kire mérges? Én...nem csináltam semmi rosszat.
De nem sok időt hagy a gondolkodásra. Újrakezdi,ezúttal nyakamat kezdi erőszakosan csókolgatni,a kést az éjjeliszekrényre helyezi,így mindkét keze felszabadul. Tevékenységét meg nem szakítva,közben ezeket használja fel,hogy kezeimre markoljon;a fejem fölé lökve azokat,végül a csuklómra futtatva fájdalmas szorítását...

-Én...-felkapom a fejemet,majd gyorsan a falhoz simulok ülő helyzetbe tornázva magam.-Emlékszem rád.-a hangom remeg,csakúgy,mint a testem,és a tekintetemből is kiolvasható az őszinte rémület. Arca megütközést tükröz,valamint teljes értetlenséget. Nem erre számított.-Te voltál.

No More Dream 2.: 2.fejezet

Fél-emlék.

-Részleges emlékezetkiesés.-emelkedik fel az ágy mellé húzott székről a szemüveges férfi,aki magát doktornak hívatja és sajnálkozva néz le rám.-Nem emlékszel a múltad egy részére.
Csak meredten bámulok az ölembe. Lehetetlen.

-Hogy érti ezt?-emelem fel lassan a tekintetem.
-A tudatod egy része sérült. Az amnézia egy fajtáját szenveded el.-húzza el száját,majd a kijárat felé indul. Feladom a kérdezősködést,és arcomat a kezeimbe temetem,próbálom feldolgozni a hallottakat.
A vörös hajú azonban utána lép,és karjánál határozottan elkapva visszatartja a szakembert.
-Mennyire nem emlékszik?-hangja aggódó. Összezavar.
-Kishölgy.-szólít meg a doki újra,miközben lesöpri válláról a fiú kezét.-Azt mondta,Gil JungGi a neve.
-Igen.-bólintok félszegen.
-Kit ismer fel ebből a szobából?-tekint körbe kérdőn.
-MinRint.-pillantok barátnőm ágya irányába,mellette ül még egy srác,de ismeretlen számomra.
-És ezt a kölyköt?-bök fejével a mellette ácsorgóra. Az pedig ajkát beharapva figyel átható szemeivel. Komolyan,mintha úgy olvasna bennem,akár egy nyitva hagyott könyvben. Ő úgy látszik sokat tud rólam,ellenben én...
-Sajnálom.-rázom meg fejemet lassan,de nem merem elszakítani tekintetem a fiúétól,amely most szomorúan csillog.
-Én is.-komorodik el a doktor.-Egy hétig még bent tarthatjuk,ha addig nem jelentkezik semmilyen egyéb tünet a sebén kívüli fájdalmon,akkor haza kell térnie a két csonttörésessel egyetemben.-néz a Rinie ágya mellett kuporgóra. De vajon ki lehet a másik,akiről beszél?-Egyedül él?-fordul vissza felém,mire zavartan a hajamba túrok.
-Nem. Velünk,mindkét lány.-az ellenkezés hevessége megint meglep. Hogy mi velük...egy házban lakunk?
-Van esélye. Ne adja fel.-néz a vöröske szemébe komolyan a férfi,és hátba veregeti.-Találja meg a határvonalat ami után elvesztette az emlékeit,és meséljen neki. De ne túl sokat egyszerre,mert most instabil lehet idegileg...És ami a legfontosabb. Legyen türelemmel. Ha egy hónap után nem tapasztal változást,keressenek fel. Tudok egy terapeutát.-átnyújtja saját névjegykártyáját majd elhagyja a kórtermet.
Nem sok nyugalmunk marad,ugyanis a távozását követő néhány percen belül megérkezik egy másik köpenyt öltött alak,két asszisztens kíséretében.
MinRinért érkeztek,és a kétségbeesett őrzőjét hátrahagyva kitolják gurulós ágyán egy kivizsgálóba.
-Maga menjen vissza a megfigyelőbe,este értesítjük ha végeztünk mindennel.-szól az eddig nem látott doki. A fiatal szemmel láthatóan elkenődve bólogat és elindul kifele.
-Sziasztok.-köszön visszanézve egy pillanatra.
-Csáó,Kook.-int a mellettem ülő srác is,mire hirtelen megint szédülni kezdek. Ismét egy ismerősen csengő név. Fejemhez kapok egyik kezemmel,mikor megérzem az arcbőrömhöz súrlódó anyagot. Meglepetten pislogok kötéssel tarkított csuklómra. Tehát ezt emlegette sebként az a másik pasas.
-Fáj?-a hangra összerezzenek. Olyan gyorsan történik minden,hogy fel sem tűnt,kettesben maradtunk.
-Nem igazán.-felelek lassan,közömbösen nézegetve a fehér,gézszerű anyagot.
-A szélvédő vágott meg,amikor...-felpillantok rá.Alsó ajkát beharapva fürkészi arcomat.-Az én hibám volt.-esdeklő tekintetében könnyek csillannak,egy csepp le is gördül hibátlan bőrén.
-Ne sírj,Tae.-simítok arcára,mire elkerekedik szeme és enyhén elnyílnak ajkai.-M-mi az?-kérdezem zavartan,enyhén megremegő hangom.
-Te...a nevemet használtad.-feleli halkan,s már az örömtől könnyezve simít őt érintő kezemre.

No More Dream 2.: 1.fejezet

Töredékek.

/Tae szemszög/
Csendben ülök az ágya mellett. Annyiszor elképzeltem,mit mondanék neki ha kinyitná a szemeit,ha újra rám emelné azt az átható,szeretettel teli tekintetet. Talán torkomra forrna a szó.Talán a nevén szólítanám. Vagy egyszerűen csak elmondanám,hogy mennyire szeretem és hogy aggódtam.
Rin tegnap éjjel tért magához. Sírva fakadt és Kookot szólongatta mindenáron,ezért a nővérek végül engedélyezték neki,hogy átjöjjön a lányok kórtermébe éjszakára és őrizhesse az álmát. Még nem tudni,tolószékbe kerül e.A gerincsérülései miatt nem nagyon tud mozogni,eddig csak egyszer sikerült felülnie az ápolók biztatására,de a kíntól azonnal könny szökött a szemébe.
Bármilyen keserű szájízzel is mondom ezt,szerencséje volt. Rosszabbul is járhatott volna,ha nincs JungKook. Neki hála élte túl az egészet...Az utolsó pillanatban magához szorította és saját testével védte ahol tudta,egyik karjával a fejét oltalmazva. Azzal,amelyiket most gipszben lógat maga előtt. Ha nem teszi,ki tudja mi történt volna Rinnel,pedig a nyílt törésével nem volt szép látvány,én szemtanúja voltam. Akkor persze már ébren voltam,mikor megtörtént a baj. Jellemző. Ha nem a saját lustaságommal vagyok elfoglalva azon a rohadt hazaúton,akkor gondolkodás nélkül megvédtem volna JungGit. Mire RapMon kiáltása magamhoz térített már tehetetlenül figyeltem,ahogy a teste kisodródik az ablakon,majd nem sokkal később mind utánazuhantunk. Nem így kellett volna történnie. Nekem kéne most az intenzíven öntudatlanul,kómában feküdni miközben a szakorvosok és a gépek az életemért küzdenek.
Telefonom csörgése zökkent ki gondolataimból,s meglepődve tapasztalom,hogy a képernyőre pillantva könnyek homályosítják el a látásom. Gyorsan letörlöm az arcom,majd fogadom YoonGi hívását. Giya érdekében kell most erősnek maradnom.
-Szia.-hallom barátom hangját,amint óvatosan elsőnek szólal meg.
-Szia...Semmi változás.-közlöm szomorúan,ugyanis kétóránként felhív valamelyikőjük. Mind aggódunk. JK és NamJoon kötelezően bent maradnak még egy hétig,én el nem mozdulok innen;a többiek viszont már hazamehettek,így onnan kérnek folyamatos értesítéseket a lányok hogylétét illetően.-Bárcsak mást mondhatnék végre...-sóhajtok fel gondterhelten.
-Jobban lesz,erős az akarata.-vigasztal,mire keserűen elmosolyodok és végigpillantok az előttem fekvő testen,amit csak a hőmérséklete különböztet meg egy halottétól. A mellkasa szinte észrevehetetlen mértékben emelkedik majd süllyed vissza,a szívverése idegtépően gyenge.
Tehát ezt gondolják róla mások.Én nem látok mást,csak egy törékeny angyalt,akinek sosem szabadott volna ebbe a helyzetbe kerülnie...
-Figyelj,szívesen vigyáz rá bármelyikőnk. De főleg a magam nevében beszélek. Jiminnel elmegyünk,én felváltalak és ő pedig hazahoz.-folytatja YoonGi,de azonnal ellenkezni kezdek
-Az én kötelességem itt maradni,ha egyszer az én hibámból került ide!-pattanok fel és inkább elfordulok,nehogy megzavarjam az ő,vagy az alvó Rinie nyugalmát.
-TaeHyung,három napja nem aludtál...

/JungGi szemszög/
Egy ingerült hang jut el először az agyamig. Milyen furcsa,valahogy ismerősen cseng. Egyáltalán hol lehetek?Lassan felnyitom a szemhéjam. Neoncsövek természetellenes,taszító fénye,az egyre hangosabban beszélő hang,és tömény,téveszthetetlen gyógyszerillat tódul a tudatomba. Mi történt? Nehézkesen balra fordítom a fejemet,ahol megpillantom legjobb barátnőm egyenletesen szuszogó alakját. Miért vagyunk itt mindketten? Tekintetem kis idő múlva inkább elfordítom a hang forrása felé.
-Rohadtul nincs szükségem pihenésre,érted Suga?! Akkor aludtam,amikor meg kellett volna védenem Giyát!!-szinte már kiabál,én pedig még jobban összezavarodom. Fogalmam sincs kivel beszélhet a telefonban,de a Suga szóra összerándul a gyomrom,mintha felismerés élt volna. De semmi. Értetlen féltudás. Vajon mitől kellett volna megvédenie? Ez a vörös hajú,magas idegen úgy beszél,mintha ismerne,sőt,fontos lennék neki. Nem értem. Egyáltalán,honnan tudja a nevemet,ráadásul a becézett változatát?!
Kis ideig hallgat,nyilván a vonal másik feléről érkező választ,majd közli,hogy "rendben,mindenképp";és elemeli fülétől a mobilt. Megfordul,és hátralép egyet,mikor találkozik a tekintetünk. A fejembe éles fájdalom hasít így odakapok,ő pedig egy pillanat habozás után leül az ágy mellé állított székre,és fejét a kezemre hajtja. Azonnal megérzem bőrömön forró könnyeit.
-Sajnálom...-suttogja elcsukló hangon,mire ijedten kapom el kezemet,ő pedig letaglózva emeli újra rám könnyáztatta tekintetét.
-Ki vagy te?-kérdezem remegő,gyenge hangon,ami alig nyomja el a szívverést jelző gép felgyorsuló csipogását.

No More Dream 2.: Prológus

A nap már lefelé hajlóban van,mikor a kisbusszal átlépjük Szöül határát. Az ablakon nézelődök ki álmosan pislogva,TaeHyung fejét a vállamra hajtva szuszog.

Három héten keresztül megállás nélkül dolgoztak:koncertek,autogramosztások,interjúk végeláthatatlan sora várta őket,ám ők fáradhatatlanul a legjobbat adták a rajongóknak. Mikor az ember online nézi vissza egy-egy fellépésüket az idoloknak,sohasem fogja átérezni azt a mennyiségű előkészületet és munkát,ami mögöttük van. Így,hogy Rinievel mindenhol velük tarthattunk,szemtanúi lehettünk a valóságnak.
Napról napra jobban tisztelem ezt a 7 srácot. Nem számít,hogy tizedjére énekelték és táncolták végig a két,két és fél órás koncerteket,a közönség erejéből táplálkozva minden alkalommal szinte euforikus hangulatot teremtettek és tartottak szinten egész végig. Négy szabadnapot kaptak,amit meg ránk áldoztak be,ezért hihetetlenül hálás is vagyok. A városokat jártuk-ők kisebb inkognitóban,ami eleinte furcsa volt,de aztán hozzászoktunk-,oda mentünk ahova mi szerettük volna Rinievel,és nagyon jól éreztük magunkat. A legemlékezetesebb pillanatok közé tartozik,amikor Taevel kézen fogva néztük végig a naplementét a tengerparton;vagy mikor J-Hope egymaga megevett 5 gombóc fagylaltot,ám az utolsót röhögés közben magára borította,ezért gyorsan keresnünk kellett egy boltot ahol vett egy új pólót,azzal a felkiáltással,hogy "amúgy is szeretett volna".

JungKook és Rin elosztott fülessel hallgatnak valamit éppen a mögöttünk lévő két ülésen,Suga a fejhallgatójával elszigetelte magát és ír valamit,Jin egy twitter bejegyzésen ügyködik,J-Hope és Jimin ebben próbálják megakadályozni folyamatos poénkodés mellett,RapMon pedig a kormány mögött ülő sofőrrel elegyedik szóba.
-Még bő egy óra.-mosolyog hátra a leader,mire visszasuttogok egy "rendben"-t,hogy TaeTaet ne ébresszem fel;bár a két poéngyáros hangos röhögcsélése mellett nem valószínű,hogy én zavarom meg az álmát.
NamJoon a társaságon boldog fáradtságot takaró tekintetével elidőzik egy ideig,majd lassan visszafordul az úthoz,hangja váratlanul harsan fel.
-Fékezz!-ordítja a sofőrünknek aki megpillantja a velünk szemben érkező bizonytalan mozgású,de eszeveszett sebességgel közeledő kamiont. Tae felriad és értetlenül pislog körbe,Kook kicsatolja az övét és védelmezőn átöleli Rint,karjával oltalmazva testét ahol tudja.
Oldalra rántja a kormányt,aztán kezdetét veszi az,amire senki sem gondolt életünk legjobb utazásáról hazafele tartva.


-Anyuuu!Anyu,anyu!-rohan a kisfiú az ablakpárkányról lemászva át a fél házon,majd fel az emeletre,a szüleihez.
-MinJae,ezerszer megmondtam hogy ne szaladgálj,mert bajod esik.-dohog a fiatal,szép nő,ám arcvonásai ellágyulnak a gyermeke megszeppent tekintetére nézve.
-Cs-csak szólni akartam,hogy itt a postás bácsi.-biggyeszti le ajkait az alig néhány éves csöppség,
-Rendben kincsem.-simít puha arcára édesanyja,mire az újra felderül és kérlelni kezdi.
-Felolvasod nekem az újságot? Ugye felolvasod?
-Hát persze.-kézen fogva sétálnak ki a kertbe,a keskeny kis úton át a postaládához,majd a napilapot maga elé terítve a nő helyet foglal a nappaliban,a fiúcska elhelyezkedik az ölében és izgatottan nézegetni kezdi a fekete-fehér kis illusztrációkat,ami néhány cikkhez tartozik. Tekintete megállapodik az egyik ilyennél:a képen egy,a jobb oldalán felismerhetetlenségig roncsolódott kisbusz látható,meg egy rendőrségi szalag a sérült szalagkorláton elhelyezve.
-Ez mi,mami?-néz fel kerek szemeivel édesanyjára,aki szemével végigfutja a szalagcímet és a cikket,majd elkomorodott tekintettel rakja le maga mellé az olvasnivalót.
-Inkább menjünk játszani,vagy nézzünk mesét.-ajánlja lassan elmosolyogva,MinJae pedig,némi vonakodással,de előreszalad az emeletre,hogy a szobájában legóvárat építsenek.
Mikor alakja eltűnik a lépcsőfordulóban,édesanyja újra kezébe veszi az újságot. Pár percig elmélyedve olvassa a lapot,száját fokozatosan elhúzva.
"Frontális ütközés történt két nappal ezelőtt,a Szöülba vezető déli főúton. Egy kamionsofőr elaludt útközben,s nekiütközött a városba tartó kisbusznak. A kisebb jármű vezetője a helyszínen elhunyt,számítások szerint még el tudta rántani a kormányt,így népszerű utasai közül néhányan karcolásokkal megúszták. A Bangtan Boys csapata,melynek tagjai és két hölgy benne tartózkodtak,az eset után közleményt adott ki. Eszerint ők könnyebben sérültek,a maknae keze és a leader lába eltört,de komolyabb probléma nem adódott. Ellenben,meg nem erősített források szerint a lányokat jelenleg is az intenzív osztályon ápolják és állapotuk kétséges. A BTS menedzsere egyenlőre nem nyilatkozott velük kapcsolatban,de reméljük,hamarosan felépülnek."
-Anyaaaa!-harsan az élénk gyerekhang az emeletről,mire összerezzen,az újságot a kukába dobja majd a hírről meg is feledkezve elindul az emeletre,hogy egészen vacsoráig segítsen kisfiának megépíteni a Big Ben pontos mását a játékkockáiból.

No More Dream 20.fejezet 3.rész (1.évad VÉGE)

-Mit csinálsz?-érzem meg a körém fonódó karokat,mire elmosolyodom és megfordulok Tae ölelésében.
-Csak leellenőriztem a cuccokat. Hogy ment a próba?-kérdezem miközben lábujjhegyre emelkedve üdvözlő csókot lehelek ajkaira.
-Rendesen kifárasztottak és az egészet átismételtük,de készen állunk. Három hét,és tízszer lenyomhatjuk a műsort. Jól hangzik.-vigyorog jellegzetesen.
-Értem...Ettél valamit?-érdeklődve figyelek válaszára miután behúzom a bőröndöm cipzárját és a fal mellé állítom. Indulásra kész.
-Persze,rendeltünk kaját.-puszil hajamba majd vállára kapja az általam kikészített törölközőt.-Mindjárt jövök,addig nehogy elaludj.-vigyorog majd az ajtó felé indul.
Biccentek és megvárom míg kimegy,majd sóhajtva nekiállok megágyazni. Ugyan hogy tudnék most aludni? Annyira izgulok a holnap miatt,hogy kezem-lábam remeg;nem valószínű hogy gyorsan elnyom majd az álom.
Mivel én már korábban voltam fürödni és a hálóingem is átvettem,leülök a franciaágyunk szélére az éjjeliszekrényem mellé,és egy oldalra simítva a sebemet kezdem vizslatni. A keletkezése napján még le tudtam fertőtleníteni,de a szerencsétlen helye miatt kötést nem sikerült készítenem rá. Most már azonban gyógyulófélben van,remélem az utazás miatt sem fog jobban fájni. Még mindig hihetetlen számomra,hogy velük tarthatunk a turné minden egyes állomásán,és minden programra elkísérhetjük őket Rinievel. Bár az egészséges aggódás érzete bennem van,már nagyon várom.
Összerezzenek az ajtó nyitódására,de azonnal megnyugszom mikor legjobb barátnőm arca bukkan fel. Nem szeretem ha Tae látja a sebet. Gyorsan helyére igazítom a hajamat majd Rin felé fordulok.
-Kezd rossz előérzetem lenni.-ül le mellém gondterhelt arccal és segélykérőn néz rám.
-A turnéról?-pislogok rá meglepetten,mire bólint egyet és felsóhajt.
-Iszonyatosan örülök,hogy Kookie mellett lehetek és nem lesz 3 teljes hétig távol tőlem,de valahogy...az ösztöneim rosszat súgnak.
-Ne aggódj.-vágom rá halványan mosolyogva.-Nem eshet bajuk,vigyázni fognak rájuk.
-Ühümm.-feleli,de látom,hogy nem sikerült megnyugtatnom.

-Inkább mesélj,mi volt veletek tegnap?-eyesmileolok huncutan.-Egész délelőtt ki voltál pirulva és ok nélkül mosolyogtál. Amikor Kook hazajött teljesen elvörösödtél,pedig csak megláttad.-bököm oldalba kíváncsian.
-Izé...-vigyorodik el és zavarában ujjait kezdi tördelni.-Kook meglepett az este,és csinált egy forró fürdőt kettőnknek.-harapja be és arcát enyhe pír kezdi színezni.
-Hogy miii?-tátom el a számat és arcomhoz kapom kezeimet.-Na és mesélj,mi volt?!
-Semmi...olyasmi.-forgatja szemeit zavartan nevetgélve.-Nagyon figyelmes volt és huhh...pont mint a filmekben. Még rózsaszirmokkal meg gyertyákkal is körberakta a fürdőt.
-Juuuj.-vigyorgok,mint a tejbetök.
-Na de most megyek is,még nem fejeztem be a készülődést.-pattan fel immár mosolyogva és kiviharzik a szobából. Jól esik látni,hogy a maknae ilyen törődő vele. Egyértelműen összeillenek,és JK,csakúgy mint TaeHyung,bőven bizonyította az érzéseit.
Eleinte túl idillinek tűnt minden,hogy pont belénk szeressenek a gyönyörű millió meg egy idollány helyett,de mostanra nem maradtak kétségeim,inkább csak boldog értetlenség. Így belegondolva,Taenek is biztosan vannak tervei,olyasmik,mint Kooknak tegnap. De tudja,hogy még én még nem állok készen ilyesmire,legalábbis a megismerkedésünk óta nem volt időm ilyesmin agyalni. Eddig csak az érzésemet sikerült letisztáznom magamban.
~
Másnap hajnalban már a reptéren ácsorogtunk,és a menetrendet böngészve kerestük a nekünk szánt gépet,ami a BigHit tulajdonát képzi. Hobeom már tegnap elutazott a hátramaradt dolgokat is elintézni,hogy az érkezésünkkor már minden simán menjen.
A becsekkolás után nem sokkal fel is ülünk a járműre,s a felszállásig sincs már sok hátra. Az általános biztonsági útmutatás után,amelyet egy fiatal koreai légiutas kísérő tart nekünk. A pilóta bejelenti az indulást,én pedig kezemet a mellettem ülő Tae kezére simítom,és boldogan nézek végig a kis társaságunkon.
Életem legjobb döntése volt elmenni arra a koncertre. Megismertem életem szerelmét,6 fiút akikre testvéreimként tekintek,másokat,akiket nyugodtan a bizalmamba fogadhatok,és grátiszban mindezt a legjobb barátnőm oldalán.
A gép emelkedni kezd,és J-Hope izgatott jajgatása sem zavar meg abban,hogy a felkelő nap első sugarait figyelhessem az apró ablakon keresztül. Érzem,ahogy Tae ujjai szorosabban kulcsolódnak az enyéimre,és ott,életem legizgalmasabbnak ígérkező utazásának kezdetén kívántam először teljes szívemből,hogy örökké tartson a pillanat.

No More Dream 20.fejezet 2.rész

/Giya szemszög/
Egy hét telt el azóta. Tegnap megvolt az utolsó vallomásunk is,és Hobeom nemrég érkezett meg a tárgyaláson született ítélettel. RapMonster jól gondolta,börtönbe nem küldték Jun Woo-t,ahhoz túl befolyásos volt. És még egy okból kifolyólag:az elméjét is sérültnek nyilvánították,így gyógyintézetbe került,ahol nyugodtan élheti tovább a mindennapjait. A tetteiért természetesen azonnali hatállyal eltávolították a menedzseri pozícióból.
A sebeink kezdenek begyógyulni,ám egyenlőre csak fizikai értelemben;mert éjjelente még mindig rémálmok kísértenek csakúgy,mint Riniet.Évekkel ezelőtt,a megismerkedésünkkor már tudtuk,hogy mindenen együtt fogunk keresztül menni,mint legjobb barátok. Ilyesmivel azonban,egyikőnk sem számolt.
Az Exo tagokkal visszaállt a viszonya a csapatnak,talán először akkor mosolyodtam el,mikor Tae megölelte Baeket;Kook pedig kezet rázott Sehunnal. Manapság mindenhonnan a ránk leselkedő veszélyekről hallani,mindezek közül a legfenyegetőbb a gonoszság hatalma. Örülök,hogy a kis csapatunk felett ez sem tudott győzedelmeskedni. Végre minden helyreállni látszik. Idővel,tudom,a sérelmeinket is elfelejtjük majd. Az ember csak így gyógyulhat:a felejtés a gyógyszere a fájdalmas múltnak.

-Gyerekek,ez már nagyon hiányzott.-dől hátra elégedetten vigyorogva J-Hope. Mint mindig,bár utolsónak ült le enni,most is először végez az adagjával és boldogan néz körbe az asztalon,amit most a megszokottnál pontosan egy Exo-nyival többen ülünk körbe. Elsősorban a leaderek ötlete volt egy ilyen kis összejövetel,amit mindenki lelkesen támogatott,így végül egy ebéd mellett döntöttünk,a Bangtan famíliánál.
-Minden tiszteletem a szakácsé.-pislog aranyosan ChanYeol,Jin pedig vidáman köszöngetve legyint. Olyan édes,amikor a főztjét dicséri valaki,látszik,hogy jól esik neki az elismerés. Na,ebből ilyen farkaséhes társaságtól kap is bőven.
Miután lassacskán mindenki befejezi az evést,Suho emelkedik szóra,és szélesen mosolyogva mesélni kezd.
-Szóóval,egy percre. Ti is skacok.-tekint vigyorogva a röhögcsélő Jimin és D.O párosára.-Nem tudom emlékeztek e,de az Exo turnénk,amit Ázsia területére terveztünk,jövőhéten indulna. Azonban,menedzser híján egyenlőre le kellett mondanunk a mindenről.-furcsállom,hogy egyáltalán nem látszik letörtnek emiatt,ám a többi tagra pillantva is csak izgatottságot látok.-A szakmában vagytok,úgyhogy pontosan tudjátok,mennyi macera lemondani a helyszíneket,az interjúkat,és a fansigneket.pláne ilyen közel az időponthoz. Beszéltünk a vezetőségünkkel,akik jóváhagyták a mi kis ajándékunkat,és Song Hobeom is rajongott a dologért.-kis hatásszünetet tart,egyesével végigpillantva az arcokon,a BTS fiúk értetlenséggel vegyes várakozó tekintetét megmosolyogva.-Kárpótolni szerettünk volna benneteket mindenért,amit tettünk,így...a turnét átrendeztük a legújabb Bangtan nagyszabású rendezvényre.-vigyorog győzedelmesen a leader.
-He?-bukik ki a meglepett Sugából az ártatlan,jól nevelt kérdés,mire minden Exos felröhög,míg mi lassan kezdjük felfogni a hallottakat.
-Természetesen mindent az SM fog állni.-magyarázza Tao.
-És a lányok is veletek tartanak.-pillant Sehun a pultnál álldogáló kettősünkre,mire Riniere emelem a tekintetem és kisebb fangörcsben kitörve ugrándozni kezdünk.
-Srácok,ez valami hihetetlen.-habog RapMon is letaglózva,majd meghajol.-Köszönjük.
-Hagyd már az udvariaskodást,mi intéztük el annak az idiótának az utasítására az idei első koncertetek szabotázsát,tartozunk ennyivel.-veregeti vállon Chen.
-Három hét,már mindent lezsíroztunk a helyszínekkel.-folytatja eyesmileolva Lay.
-És Hobeom szerint bármikor készen álltok fellépni,megvan minden új szám és koreo.-teszi hozzá Kai,mire a mellette ülő JungKook hevesen bólogatni kezd,és arcán boldog vigyorral kortyol bele innivalójába.
-Az első helyszín Incheon,két nappal később pedig Busanba mentek.-újságolja BaekHyun miután lepacsizik TaeHyunggal,akivel találkozik egy pillanatra a tekintetem. Boldognak látszik és magam is az vagyok,de még mennyire.
-El sem hiszem.-nevetek Riniere aki Kookot figyeli éppen tűnődve mosolygó kifejezéssel,nyilván a történteket gondolja végig.
Én már sok alkalommal próbáltam feldolgozni mindent ami ezek alatt a hetek,lassan hónapok alatt lejátszódott körülöttünk,de azt hiszem soha nem fogom tudni megemésztené az információt,miszerint valóra vált az,ami után a fiúk debütálása óta ábrándozunk. Már csak erre koncentrálok,erre az egy személyre;akinek rég elfelejtettem,hogy anno elvette a személyimet,hogy megtudja a nevemet,miután hazahozott a szobájába egy idegent,aki a szeme előtt sérült meg. Utólag visszagondolva ez őrültségnek tűnik,de nem bánom. Magam is bekattantam:őrülten beleszerettem TaeHyungba.

No More Dream 20.fejezet 1.rész

/Kook szemszög/
-Te meg hogy...?-szorítom magamhoz megkönnyebbülten Riniet,ám elsötétül a tekintetem mikor meglátom a szobából kilépő Sehunt.-Ne aggódj,elintézem.-súgom oda neki,ám megrázza a fejét.
-Nem bánt többé,segíteni akar Jun Woo ellen.-szipog,miközben mosolyogva szemeimbe néz,én pedig teljesen értetlenül és bizonytalanul,de biccentek egyet. Láthatóan az Exo tag is fellélegzik,ám ekkor Tae odalép hozzá s egyik kezével megragadja a grabancát és felemeli a talajról pár centire.
-Merre van JungGi?-kérdezi olyan hangon,amitől még engem is kiráz a hideg. Sehun nem tud válaszolni a szorításában,csak kétségbeesetten pislog a közelebbi ajtó irányába.
-Kösz a segítséget.-veti oda barátom majd lazán visszaejti a padlóra,és szó nélkül benyit a helységbe.

/Tae szemszög/
Belépve azonnal megpillantom BaekHyunt,és a mellette kuporgó Giyát is,akin,oldalról látva azonnal felfedezem a hosszú sebet. Egy pillanat alatt elborul az agyam és egy jól irányzott támadással lerúgom azt a szemetet az ágyról.
-Mit műveltél?!-sziszegem és földön fekvő teste irányába emelem az öklöm,ám a két apró tenyeret megérezve csalódottan megállítom a levegőben mielőtt célt érne.
-JungGi?-fürkészem könnyes szemeit értetlenül.
-Ne tedd.-kérleli,és hitetlenkedésem látva rövid magyarázatba fog.-Bántania kellett,a bátyja életével zsarolták.
-Én is tudom,de...-a vállaira téved tekintetem,mire elengedi öklöm és megigazítja magán felsőjét,hogy az érintett területből minél többet eltakarhasson,ám a vérével átázott anyag nem sokat segít a helyzetén.
-Ezt még az üzenet előtt...-harapja be ajkát majd leszegi fejét,és nem fejezi be a mondatot. Fáj hallani,mert ezek szerint az én hibám.
-Sajnálom,hogy elkéstem.-simítom puha bőrére tenyerem,ám a lentről érkező megsokasodott kiáltások jelzik,hogy nem a legmegfelelőbb pillanatban vagyunk az érzelgésre. Egy másodpercre el is felejtettem,hogy RapMonster szembe került Jun Wooval,és még ki tudja hány Exossal.
Halványan rámosolygok JungGira majd Baek elé lépek és óvatosan felsegítem.
-Remélem számíthatunk rád.-veregetem vállon kínosan.
-Feltéve ha nem lesz több gyomros.-vigyorog.-De oda kell figyelnünk. Mázli,mert Layen és Taon kívül nincs más itthon Jun Woo mellé pluszban,őket pedig lerendezem Sehunnal. Azaz...-sóhajt fel és az ajtó felé indul.-Nyert ügyetek van.

/RapMonster szemszög/
-Feladhatnád végre.-sziszegem a kezeim között rugdalózó szemüveges,középkorú férfinak,aki magából kikelve ordítozva szólítja menedzseltjeit. Ekkor érkezik a szobába J-Hope,Suga és Jimin is,utóbbi pedig rögtön ajánlkozik és izmos karjaival a gurulós,irodai székbe kényszeríti Jun Woo-t,hogy nyugodtan kikérdezhessem.
-HoSeok,nézd meg hogy állnak JungKookék.-szólok oda a mindig életvidám tagnak,aki sietős léptekkel távozik az emelet irányába.
-Nos,haver,magadnak teszel jót ha nem ellenkezel tovább.-fordulok vissza a féri felé,miközben fél fenékkel helyet foglalok az asztala sarkán.-Vesztettél,vége az idióta játékodnak.
-Soha nem veszítek.-nevet fel pimaszul,mire magam is elmosolyodom és beváltom az ígérgetett öklösöm.
-Valamikor el kell kezdeni.-kacsintok lazán felháborodott képébe.-Az a két lány miattad szenvedett és ment keresztül mindenen. De mi volt velük a célod?-fürkészem komolyan az arcát.
-Miért kéne elmondanom?-billenti el oldalra fejét,az idióta grimaszt abba nem hagyva.
-Gyakorolnia kéne mit kell taglalnia a rendőrségen.-tanácsolja Jimin tettetett aggódással,mire Suga is elvigyorodik,én viszont egy szúrós tekintettel elhallgattatom.
-Bűncselekményt követett el,remélem tisztában van vele. Örüljön a befolyásának,így egy óriási bírsággal kihúzhatja magát és nem kell börtönbe vonulnia. Persze,csak ha az elmeállapotát épnek nyilvánítják.-teszem hozzá kis gondolkodás után.-Visszatérve,Hobeom megtudta mit művelt a tagokkal,milyen görény módon zsarolta őket különböző tereken.-húzom össze résnyire a szememet. Legszívesebben behúznék neki pár jobbost míg megérkezik a hatóság,de muszáj türtőztetnem magamat.
-Jajj,az a kis nyápic seggfej,hogy oda ne rohanjak.-röhög fel megvetően Jun Woo.-Legyen elég annyi fiacskám,hogy engem nem érdekelnek sem azok a ribancok,sem a kis menedzseretek.
-Akkor miért tette?-folytatom a kihallgatást a lányokat sértő szót figyelmen kívül hagyva. Jimin belekönyökölt a lapockái közé amint kiejtette a száján,ez pedig,mondhatni elég megtorlás volt.
-Tavaly óta egyedül lakom itt. És tudjátok miért? Szerető feleségem volt,és egy 7 éves kisfiam. Ne gondoljatok rosszra,élnek és virulnak.-nevet fel eszelősen.-Az előző évi elszámolások alapján jobban teljesítettetek,mint az Exo. El sem tudjátok képzelni milyen elismert emberként örök másodikként megjelenni az újságok címlapján.-vicsorog idegesen és feceregni kezd,ám az izmos tag szorításában úgyis hiába próbálkozik.-Teljesen le voltam sújtva,és a nap 24 órájában csak az üzlettel foglalkoztam. Két hónappal később a feleségem elhagyott azzal a kijelentéssel,hogy beleőrültem a munkámba. A fiamat is elvitte.-csendben nézem,ahogy potyogni kezdenek a könnyei.-A kisfiamat nem láthatom több,mint egy éve,és mindez miattatok van!-fejezi be mondanivalóját kiabálva.
Elgondolkozva figyelem a zokogó férfit,közben az ajtóban felbukkan a lányok megviselt,Kook és Tae dühös,J-Hope gondolkodó,és az Exo tagok bűnbánó arca is;és sziréna hangja csapja meg a fülemet.
-Menjetek.-szólok oda a többieknek,akik lassan kiszállingóznak a házból,egyedül Jimin marad velem,hogy visszatartsa a menedzsert. A bejárati ajtó hangos csattanással újra nyílik,és a rendőrség közeledő léptei egyre hangosabbak.
-Tudja...-emelem tekintetemet utoljára Park Jun Woora.-Rossz irányból közelítette meg a dolgokat. A családjával kellett volna törődnie a bosszú forralása helyett,mert azzal soha nem megy semmire.-mosolyodom el keserűen.-Nem fogom megbocsájtani,hogy a szeretteinket bántotta,ráadásul amit csinált hülyeség volt és értelmetlen. Mit gondolt,eltiporhatja a csapatot azzal,ha számunkra fontos személyeket próbál meg elragadni?!-leszállok az asztalról,intek csapattársamnak is,majd zsebre vágott kézzel megállok előtte.-Látszik,hogy nem ismeri a BTS szellemiségét. A lényeg az összetartásban rejlik.-veregetem vállon,s a terepet átadva a hatóságoknak magára hagyom a letaglózott felnőttet.
Kilépve az ajtón megpillantom a kibővült társaságot,ahogy már sokkal felszabadultabban beszélgetnek,és nagyot sóhajtva feléjük indulok. Sok dolgunk lesz még mielőtt minden a helyére állna.

No More Dream 19.fejezet 3.rész

/Giya szemszög/
Keze nagyot csattan bőrömön és égető helyet hagy maga után. Lehunyom szememet és csendben könnyezek. A falhoz simulok hátammal és lehetséges következmények ezrei játszódnak le a fejemben. Az ágyról sem tudok lesurrani anélkül,hogy megakadályozzon. A kés már a kezében. Talán most csak azt fogja használni. Semmi baj. Ahhoz mondhatni már hozzászoktam. Csak mást ne tegyen meg mégegyszer...
BaekHyun a tenyerét bámulja amivel egy perce megütött,mintha maga sem hinné el amit tett. Most miért érzem azt,hogy bánja a tetteit? Nem,nem sajnálhatom meg azt,aki majdnem megölt néhány nappal ezelőtt. Megrázza a fejét,mint aki helytelen gondolatokat akar kiűzni az elméjéből,majd egy hirtelen mozdulattal erőszakosan a fal felé fordít, megragadja a csuklóimat és egy kézzel a falhoz szorítja mindkettőt,így térdelő helyzetben teljesen odaprésel. A biztonság kedvéért még rá is nehezedik súlyával lábaimra,ezzel teljesen tehetetlen állapotba hozva. A fegyvert a szájába veszi s szabad végtagjával-épp azzal,amellyel az imént pofont adott- elsimítja nyakamról és vállaimról hosszú hajamat,majd a kést újra kezébe veszi és élét bőrömhöz nyomja.
-Sajnálom...-hallom magam mögül hihetetlenül halk hangját,majd magyarázatképp érkezik a kín,ahogy mélyen végigszánt a két vállam közti területen pengéjével.
Néhány pillanattal később meg is érzem a vérveszteséget,de beharapom ajkamat hogy elfojtsam a feltörni készülő fájdalmas nyögésemet. Nem veszthetem el az eszméletemet,ki tudja mit csinálna az idő alatt. Homlokomat a falnak támasztom és lélekben felkészülök a következő sebre,mikor megcsörren a mobilja. Talán újabb utasítást kapott Park Jun Wootól? Pattanásig feszült idegekkel hallgatózom,mikor egyszer csak elernyed a körém fűzött szorítás és zokogás üti meg a fülemet. Nehézkesen megfordulok,majd a síró fiút kezdem fürkészni értetlen fejjel.
-M-mi történt?-kérdezem végül elgyengült hangon és félve vállára teszem egyik kezemet,részben azért,hogy megtámaszkodjak,mert a sokktól és a szúró érzéstől a hátamnál erősen szédülök.
Eddig kezébe temetett arcát most felemeli és szó nélkül felém nyújtja a világító képernyőt. A szívem nagyot dobban,amikor az ismeretlen címzettől érkező üzenetet végigolvasom.
"Mentsétek meg Őt és Rint is,ahogy mi tettük a bátyáddal."
/Rinie szemszög/
Nem mozdulok. A nyakam nem fáj annyira,hogy ne tudnám megtenni,csak az érzéseim tartanak vissza. Sehun nem rossz ember,sejthettem volna egész végig. Egy jó szándékú személy pedig nem sérülhet egy gonosz zsarnoksága miatt. Ha én elmegyek,pontosan ez fog történni vele.
-Menj már.-erősíti meg önmagát szomorkásan mosolyogva de lassan nemet intek fejemmel.-Semmi baj.-bizonygatja,mire halvány mosolyt küldök felé és visszaereszkedem az ágyra,melyről előzőleg már félig feltápászkodtam. Tudom,hogy nem bántana többet,és talán Jun Woo beéri azzal is,ha egyszerűen itt maradok,túszként. Remélem,JungGival minden rendben....-merengek el,és arra eszmélek,hogy Sehun kisimítja frufrumat homlokomból és megpuszil.
-A maknae megölne ha úgy hálálnám meg,ahogy igazán szeretném...-tekintete egy pillanatra ajkaimra siklik majd vissza-,de köszönöm.
Enyhén zavarodott állapotban bólintok egyet,és olyan érzésem támad,hogy valóban elvörösödtem Sehun gesztusától,aki még mindig itt ül egy lépés távolságra tőlem.
-Én...-folytatja,ám nem derül ki,mit akar mondani,mert ebben a pillanatban kulcs fordul a zárban és Byun BaekHyun nyit be,kicsivel mögötte pedig a zavaros tekintetű legjobb barátnőm.

/JungKook szemszög/
Mindannyian azért fohászkodunk,hogy Tae üzenete elérje célját,és ne fussunk ki az időből.
-A következő a hetes mellékút.-jelenti ki a volán mögött ülő leader,mire mindenki ismét az ablakok felé fordul.
Néhány percnyi csiga lassú kocsikázás,és idegőrlő kémlelés után az egymás mögött ülő Suga és J-Hope egyszerre hallatnak diadalittas kiáltást,mire azonnal arra a helyre pillantunk,ahova az utca túloldalán mutogatnak.
-V,Kook,ti velem jöttök,a többiek 5 perc múlva követnek minket. Jin,te itt maradsz és 10 perc múlva értesíted a rendőrséget. Jimin,mielőtt utánunk jöttök a házba üzenj Hobeomnak.-a kockahasáról elhíresült tag is engedelmesen bólint,rá nem jellemző komolysággal. Hiába,most mind érezzük,hogy a helyzet,amibe a lányokat kevertük,nem játék.
TaeHyung oldalán kiszállok a kisbuszból,végül NamJoon is csatlakozik és hangtalanul átlopakodunk az út túloldalára.A gyanúsnak vélt házban csak két látható ablakon szűrődik ki fény. Talán pont a lányok tartózkodnak mögöttük.
A két emeletes épületet átlagos családi házaknál látott kerítés veszi körbe,időnként megszakítva betonoszlopokkal. Az egyik ilyen mögé rejtőzünk,amely a legközelebb van a bejáratot képviselő kerti kapuhoz. Mindhármunk tekintete a postaládára téved. A tiszta felületen tisztán olvasható a birtok tulajdonosának neve: Mr.Park.
RapMonsterre emelem tekintetemet,aki bólint,majd a meglepő módon nyitva hagyott kaput magunk mögött hagyva átszeljük a kertet. Úgy tűnik senkinek nem tűnt fel az illegális behatolás,így a deja vu és az adrenalin keveredő érzésével gyors,de halk léptekkel körbevesszük a bejárati ajtót. Mivel én bizonyulok a leghalkabbnak,vállalkozón a kilincsre simítom tenyeremet,és egy alig hallható kattanás kíséretében benyitok a csendes házba. Néhány lépés után intek a srácoknak,hogy kövessenek.
A remény érzetével újratöltve indulunk fel a lépcsőn,de már csak ketten,a leader ugyanis biccentéssel jelzi,hogy lent marad. Nem mondjuk ki,de tudjuk,hogy magára akarja vállalni a feladat nehezét:a menedzserrel való találkozást. De úgysem másíthatjuk meg az ő akaratát.
A fokokon felérve már csak a két lány körül forognak a gondolataim. Mikor elérünk két egymás melletti ajtóhoz a szűk folyosón,csapja meg a fülünket a földszintről érkező zaj. Egy ismeretlen,eszelős férfihang követi a csattanást. Visszafordítjuk fejeinket és aggódva pislogunk az érkezésünk irányába,mikor is megérzem a körém fonódó karokat.
-Azt hittem már sosem jössz.-suttogja Rinie miközben arcát vállamba fúrja és zokogni kezd.