Kérdések kavalkádja
/Tae szemszög/
Meredten bámulom ijedt arcát,és értetlenül rogyok vissza az ágy melletti székre.
-Mi...mi voltam én?-kérdezem óvatosan,remegő testét pásztázva. Legszívesebben a karjaimba zárnám,de nem tehetem. Tőlem fél.
-Te...te tetted.-hangja halk,és mintegy ellenőrzésképp,nyakához simítja kötés nélküli kezét. Megfagy az ereimben a vér,mikor látom,mit tapint ki. Sima bőrén pont azt a halványodó heget,amelyet még BaekHyun okozott neki. Nem merek a szemeibe nézni.
-Ez nem én...-kezdenék tiltakozni,ám eszembe jutnak a doktor szavai. Ha most megemlítem neki Baeket és a történteket,mindent el kell magyaráznom. De még nem lehet. Nem kockáztathatom,hogy ideg összeroppanást kapjon. Befejezetlenül hagyom hát a mondatot,ás ajkaimat beharapva nézek magam elé.-Jobb,ha most megyek.-jelentem ki végül szomorúan. Felállok,majd a zsebemből kiveszem a mobilját és az éjjeliszekrényre helyezem. A rendőrség a helyszíneléskor megtalálta ép állapotban,a többiek pedig rám bízták,hogy juttassam vissza hozzá.
Egy darabig esetlenül ácsorgok az ágy szélénél,majd hajamba túrva sarkon fordulok és elhagyom a kórtermet. Az ajtót becsukva magam mögött odaszólok a folyosón várakozó JungKooknak, hogy elmentem,majd értetlen tekintetét figyelmen kívül hagyva lesietek az emeletről és kilépek a kórház épületéből.
Indokolatlanul szép idő fogad odakint,nem illik a hangulatomhoz. Írok egy üzenetet YoonGinak,hogy hazaindultam gyalog,nem kell értem jönni és ne is jöjjön helyettem senki;végül előhalászom a fülhallgatómat,és a BigBang If You című számát elindítva nehéz szívvel hazaindulok. Ki kell találnom,hogy segítsek rajta,de először azt kell elérnem,hogy újra bízzon bennem.
/Giya szemszög/
Időbe telik,míg megnyugszom az emlék felszínre törése után. Nem kerülte el a figyelmemet a félbehagyott mondata,de egyenlőre nem merek semmire következtetni. Össze vagyok zavarodva,az előbbi események hatására egyre jobban és jobban.
Az órára pillantok. Rint elvileg csak este hozzák majd vissza,így órákig egyedül leszek még. Tae...biztos vagyok benne,hogy így hívják,szomorúnak látszott. Az egészben az a legérthetetlenebb,hogy miért aggódik most,ha előtte azt tette velem.
A fehér falú,rideg szoba szegényes,főként gépekből álló berendezésének pásztázása közben megakad a tekintetem az éjjeliszekrényen hagyott mobilra. Az enyém,felismerem,mégis bizonytalanul nyúlok utána. Vajon valamilyen céllal hagyhatta itt? Egy mozdulattal feloldom a képernyőzárat,és a nem fogadott hívásokat jelző értesítést figyelmen kívül hagyva bámulok tehetetlenül a menüre.Végül,egy hirtelen ötlettől vezérelve megnyitom a címjegyzéket,és olvasgatni kezdem az elmentett kapcsolatokat. Anya,apa,Shin MinRin. Ez a három név ismerős egyedül. Lejjebb görgetve elkerekedett szemekkel realizálom,hogy idolok számaival találom szembe magamat. Byun BaekHyunnál tartok éppen,amikor újra fájni kezd a fejem,ezért gyorsan lejjebb pörgetem,a jegyzék közepénél hirtelen megakadva. Érzem,hogy eszméletemet fogom veszíteni,a nővérhívót pedig nem érem el előtte időben,így a szemeim lecsukódása előtt még gyorsan elolvasom a kedvencnek jelölt nevet: Kim TaeHyung.
/Rinie szemszög/
Valóban estére jár már,mikor visszatolnak a vizsgálóból. Rengetegféleképp ellenőrizték a gerincem állapotát. Egészen eddig nem volt biztos,most azonban megnyugtatott egy idősebb szakember,hogy tolószékbe biztosan nem kell ülnöm. Az egyik csigolyám megrepedt,ezt kell majd műteni,de a velő és az idegi pályák sértetlenül megúszták,így egyéb komplikáció nem fog adódni.
Moccanás nélkül tűröm,hogy az ápolók visszahelyezzenek,egyikőjük a szervezetembe juttat egy injekciós fájdalomcsillapítót,melynek enyhítő hatása néhány percen belül érzékelhetővé is válik.
-Elnézést,nem tudja esetleg...-nézek a kedves arcú asszonyra,aki mosolyogva válaszol.
-A barátjának magam fogok szólni,kezeskedem felőle,hogy engedélyezzék az itt éjszakázását.
-K-köszönöm.-pislogok hálásan,mire az ápoló vidáman biccent,és el is siet NamJoon és Kook megfigyelésre fenttartott helységének irányába.
Azt gondoltam,JungGi már alszik,az oppáját sem látom sehol,így meglep,mikor egy csendes hang érkezik az ágya felől.
-Rinie...?-megszólítására nehézkesen elfordítom a fejemet az irányába. Az ablakon beszűrődő holdfény épp eléggé megvilágítja az arcát ahhoz,hogy lássam ködös tekintetét. Talán nincs teljesen tudatánál. A folyosón halottam két doktor beszélgetését arról,hogy délután ismeretlen okok miatt órákig eszméletlen volt. -A koncertre...mikor indulunk?
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése