No More Dream 2.: 7.fejezet

Támaszok.

Egy éles,sípolásra emlékeztető hanggal hasít a fejembe a fájdalom. A doki jól gondolta,ez talán mindig fel fog lépni ha az emlékeimben kutakodok. Felsóhajtok,a füzetet becsukom majd az éjjeliszekrényre helyezem. Unottan tekintek körbe a kora-délutáni napfénnyel megvilágított szobában,és újra meg újra felötlik bennem a vörös hajú fiú gondolata. A nevén kívül csak az rémlik,mennyire fontos nekem. Ironikus,hogy a szerelem érzése talán felülkerekedhet az amnézián. Magamat is meglepem ezzel a gondolattal. "Szerelem",hogyne...Mégis kinek kéne olyasvalaki,aki elvesztette a -többek között- vele kapcsolatos emlékeit? Kész csoda volna,ha ennek ellenére is érezné ugyanazt a kötődést.
Megrázom a fejem,és halkan szuszogó barátnőmre téved a tekintetem. Mint már annyiszor egészen kiskorunk óta,ezt a csapást is együtt szenvedjük el. Rinie nem pesszimistaként áll a történtekhez,hanem a felépülésére koncentrál. Ebben még Kook is a segítségére van. Biztos vagyok benne,hogy pár hét múlva már rendben lesz. Az én hazaengedésemet követő napon neki is engedélyezték,hogy otthon folytassa a gyógyulását. Ezt követően elkezdhet járni a gyógytornára. Mégsem csügged. Én sem adhatom fel. A rossz emléket félreteszem egy időre.Egyenlőre arra fogok koncentrálni,hogy fokozatosan kiegészítsem teljessé a tudatomban a homállyal fedett időszakot.

Észre sem veszem a belépő alakot,amíg meg nem hallom enyhe zihálását,miközben az ágyam elé lép. Meglepetten fordulok felé,és nézek egyenesen sötét íriszébe.
-Szia.-suttogom halványan elmosolyodva. Az Ő segítségével menni fog.

/Tae szemszög/
-Szia.-bámulok. Jöttem ahogy csak tudtam,most mégsem merek közelebb menni hozzá. Nem akarom még egyszer megijeszteni.-Hogy érzed magad?
Ennél idiótább kérdést fel sem tehettél volna,gratulálok...Egy kórteremben kell gubbasztania,nyilván olyan jó kedve van,hogy legszívesebben futna két kört a kórház körül...-korholom magam gondolatban,de ő minden gúny nélkül válaszol:
-Már jobban. Csak a bezártság zavar.
-Lábra tudsz állni?-kérdezem hirtelen,mire értetlenül,de bólint.-A folyosóról nyílik egy erkély,ha gondolod,kimehetnénk levegőzni. Legalább Rint sem zavarnák.-magyarázom,mire biccent. Kisétálok az ajtó mellett ácsorgó ügyeletes nővérhez,majd az engedélyt megkapva felsegítem JungGit.-Nyugodtan karolj belém.-pillantok le rá eyesmileolva. Kicsit elpirul,de készségesen megkapaszkodik és bár lassan,de kijutunk a szabad levegőre.


/Rinie szemszög/
Kopogásra ébredek,mire kómásan megdörzsölöm a szemeimet s nehézkesen oldalhelyzetből a hátamra fordulok.
-Igen?-szólítom be az érkezőt,és furcsa módon elkomorodott arccal lép be a doktor,aki a vizsgálataimat szokta végezni.-V-valami baj van?-kérdezem hirtelen jött ijedtséggel.
-Nyugodjon meg,kérem.-int le a szakember és helyet foglal az üresen álló széken.-A röntgen eredményét hoztam.-nyújtja át a kezében szorongatott lapot,és közelebb hajolva magyarázni kezd.-A gerincvonal legérzékenyebb területe szépen regenerálódott,ennek alapján tudjuk,hogy nem kerül tolószékbe.-magyarázza ujjával az adott területre mutatva,mire ajkamat beharapva bólintok. Érzem,hogy most jön az a rész,aminek már kevésbé fogok örülni.-Az alsó területen azonban felfedeztem egy kisebb nyílást. Szerencsére olyan ponton van,ami nem érint idegi pályát,de mindenképp műteni kell.-fejezi be mondandóját. Elkenődve bólintok.-Két nap múlva,egy altatásos beavatkozásról lenne szó. Ne aggódjon. Sokszor végeztem már el ilyet.-nyugtatgat felemelkedve a helyéről.
-Mi a kockázata,ha esetleg nem teljes a siker?-teszem fel a kérdést a torkomban dobogó szívvel.
-Nos,az...-vakarja meg tarkóját,majd egy nagy sóhajtást követően válaszol.-Mivel közel egy magasságban van a méhhel,elképzelhető,hogy kudarc esetén később nem vállalhat gyermeket.-szó nélkül bólintok.-Mindent meg fogok tenni.-teszi hozzá a doktor majd elhagyja a kórtermet.
Visszafojtom feltörni készülő zokogásomat és a telefonom után nyúlok. Bár megbízom abban a férfiban,mégis elfog az aggódás. Muszáj tudnia róla,beszélnem kell vele. Feloldom a képernyőzárat,és Kook számát kikeresve a fülemhez emelem a készüléket.

/Tae szemszög/
A korlátnak támaszkodva lehunyja szemét és mélyeket lélegzik,miközben én becsukom magunk mögött az erkélyajtót. Nem tudom visszafogni magam,mögé lépek és némán átölelem hátulról. Egy pillanatra megremeg és érzem,hogy felgyorsul a szívverése,de néhány másodperc múlva kezeit az enyéimre simítja. Átjár a deja vu érzése,szorosabbra fonom karjaimat körülötte,államat vállára támasztom és így nézek le a kórház mellett terülő park zöldellő fáira.
-Segíts nekem...-szólal meg halkan percekig tartó hallgatás után,és arcát fürkészve észreveszem a szemében csillanó könnyeket.-Segíts nekem emlékezni.